Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

Publicisztika és irodalomtudomány - Csanda Sándor: Fábry Zoltán: Kúria, kvarterka, kultúra

hellyel, idővel pontosan kicövekelt kemény, nyers valóságból túl sok lírát facsar." (95. o.) A „líra" és „lírai" kifejezéseket ekkor számos cikkében negatívumként, elmarasztalásként használja, ami érdekes módon hasonlít ahhoz a korábbi avantgardista törekvéshez, mely a lírai szépséget a valóságot elködösítő, megvetendő giccsnek (pl. Forbáth Imre első verseiben) tartotta. Ez a nézet abból a vulgáris forradalmiságból indult ki, hogy a rothadó kapitalizmus világát nem lehet szép költeménynyel ábrázolni. Ebben a korban Fábry a lírával szemben mindenekelőtt a politikai szándék, a „kiállás" egyoldalú követelményét hangsúlyozza, mint pl. Lírikusok Szlovenszkón című esszéjében: „Kit nem döbbent meg ez a kísérteties egyezés? Itt nálunk a Vozárit mellre ölelő Szalatnai, ott a Kosztolányit prezentáló Németh László?! Olyan döbbentők, olyan sokatmondók, olyan egycélúak ezek az ijesztően egy nyelvjárású dokumentumok! A szándék — ami egyértelmű az írói bátorsággal, a korszerű szocialista vállalással és kiállással — nemcsak Magyarországon, de a legradikálisabb magyar szellemterületen is elveszett. Elveszett, mert tudatosan elvesztették." 1936-tól kezdve Fábry kisebb írásai a népfrontot hirdető Magyar Napban, terjedelmesebb esszéi pedig továbbra is az erdélyi Korunkban jelennek meg. Ekkor alakul ki műveiben következetes, európai jelentőségű antifasizmusa mellett „vox humaná"-jának máig élő erkölcsi tartalma: már nem szektásan értelmezett szocialista humanizmusa. A népfrontkorszakban írt kritikáinak hangja már megértőbb, körültekintőbb, irodalomszemlélete fokozatosan eljut mai szintéziséhez. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy megszabadul minden hibájától: máig is gyakran kísért pl. ítéleteinek szubjektivizmusa s az összefüggésekből kiragadó, időző módszere, melyek kiváló alkotásai mellett előfordulnak pályája valamennyi szakaszában. A kiragadott idézetek kedvelése összefügg expresszionista, gondolatokat kiemelő, axiómákat fogalmazó stílusával, ami esszéiben gyakran rendkívül tömör és találó megfogalmazást eredményez, néha azonban többé vagy kevésbé ellentmondásba kerül a bírált mű egészével. A második fejezetben közölt, a felszabadulás után írt tanulmányok és újságcikkek egy véglegesen kialakult, 474