Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Tőzsér Árpád: A líra vallomás honanja Ozsvald Árpád és Zs. Nagy Lajos verseiben (részeletek)

Az írástudók mindenbe belementek, de kiröhögtek a papi fejedelmek. (Ajánlat) A befejező, prózába tévedő sorokban a, költő feladja a költészet eszközeit, költőileg megvalósítatlanul, fogalmilag közli a „tanulságot" (az eredmény: banalitás). A Nagypéntek 1964-ben tehát programszerűen, az egész kompozíció szintjén is meggyőz bennünket a költő arról, hogy hisz az ember és természet egységében. Ez a hit határozza meg újabb verseiben a mikrostruktúrák, a képek szerkezetét is. Az emberarcú természet jelenségeire új arc rétegeződik, egy vadabb, embertelenebb. Ha az ember egyre inkább megszűnik személy (személyiség) lenni, akkor a megszemélyesítés tulajdonképpen dezantropomorfizáció értékű. Ha azt mondom, hogy „A kályhatűz felakasztotta magát, s ezüstzsinórok lógnak a kéménybe", vagy hogy a szerelem a „vizek mélyén, a néma halakban ... szipog", akkor ezekkel a megszemélyesítésekkel az embert megítéltem és elítéltem, mert negatív tulajdonságaiban általánosítottam. A költő legújabb verseiben az alakzatokról egyre inkább az így született kemény, érdes képekre tolódik a súly. Az Irodalmi Szemle 1967/9. számában közölt Áhítat már teljes' egészében az ilyen (sőt az egyértelműen dehumanizált) képek jegyében íródott: Havat legelsz, és kéket énekelsz, elúszol, mint a drótok a magasban, ölelsz karót, és hangyákat babázol, felforrsz a jégre tett köcsögben Ez már a teljes azonosulás. A Tériszony verseiben az ilyen képeknek még csak részszerep jut, az azonosulás csak részleges. A kötetet befejező Huszonkilencben (amely a Nagypéntek 1964 mellett a költő másik legjelentősebb verse) még együtt vannak az addig kiharcolt formai értékek: az alakzatok, a groteszk, az „elidegenedett" kép stb. Csendes ritmusú ténymegállapításokkal kezdődik a vers: 227