Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Tőzsér Árpád: A líra vallomás honanja Ozsvald Árpád és Zs. Nagy Lajos verseiben (részeletek)

csak szimbólumok, jelképek, melyeknek genezisét a költő más versei adják.) A költő menekülése tulajdonképp csak a menekülés vágya. Egyetlen költőnkben sem él annyira a város elidegenítő valósága, embertelenítő mechanizmusa, a költőt a szabályok, törvények mumusával riasztgató civilizáció, mint épp őbenne. Első költőnk, akit a város tett igazán költővé, eszméletébe a város épült bele akkor is, ha ezzel az adottsággal kezdettől fogva harcban áll. Ennek a harcnak lényege a kétségbeesés, megjelenési formája az irónia és a groteszk. A menekülés és magány lehetetlenségére döbbenő költő szembefordul azzal a valósággal, amely vele, az ő létezésével van adva. „Beletörődik" a valóságba, de csak úgy, mint Arany János szőlősgazdája: „No lássuk, uram isten, mire megyünk ketten!" — s gyilkos iróniával azt kezdi dicsérgetni, amit szidnia kellene. Ezt a felülemelkedettséget (iróniát) van hivatva aláhúzni az igék gyakori második személye: Az idő tördeli csontod, de te még tele vagy gőggel, hajdan beléd költöztek a csillagok s a holdak. (Az éj) A költőnek kettős léte van: realitása s ítélete, amely ezzel a realitással szemben áll. Ez a „belső" elidegenedettség később érdekes „külső" (képi) elidegenedettséget eredményez, de egyelőre csak szigorítja, szikárítja, „képteleníti" a formát. A hajdani tisztaságromantikát és természetszeretetet („hajdan beléd költöztek a csillagok s a holdak") a „csontot tördelő idő" realitása csak irónia formájában „engedélyezi", ennek megfelelően a képnek csak részszerep jut, vagy végképp kiszorul a versből. A mű nyelvét az expresszivitás, a szó- és gondolatalakzatok emelik a köznyelv fölé. Leggyakrabban ellentétekkel és fokozó halmozással él a költő. A Karácsonyi strófák a tél (természet) és a társadalom ellentétére épül. Az első két sor expozíciónak is felfogható: Megtelik a kertünk csillagokkal s fekete varjúkárogással. 215