Jócsik Lajos: A magyarság a cseh és szlovák néprajzi térképeken (Budapest, Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem, 1943)

II. Ki és kit asszimilált a Felvidéken

II. Ki és kit asszimilált a Felvidéken? A magyarellenes cseh és szlovák hírverés legtöbbet használt érve a magyarsággal szemben, hogy elnyomta a nemzetiségeit és minden eszközzel arra törekedett, hogy fizikai állományukat asszimilálja és így szerezzen számbeli fölényt velük szemben. Ezt az érvet újságcikkekben, folyóiratokban és könyvekben szinte naponta hangoztatják, s mivel a propagandában az igazság kritériuma a gyakori ismétlés, a koholt érvet elhiszik, annál könnyebben, mivel magyar részről mindmáig szemérmes tartózkodás érvényesült ebben a kérdésben. Be kell ismernünk, hogy nagy mulasztások történtek ebben a tekintetben. Gróf Teleki Pál írta erről: „Túlsúlyunkért hol innen, hol amonnan az erőszakos magyarosítás vádját emelték ellenünk. Mi soha nem léptünk fel a váddal szmben erélyesen; nem tettük ezt elemi jogunk büszkeségérzetéből, hanyagságból és minthogy a fejlődés tényezőit magunk sem ismertük."

1) Ennek következtében abba a helyzetbe jutottunk, mint aki hallgat, vagyis úgy tűntünk fel. hogy beleegyezünk az asszimiláció ránk oktrojált vádjába. A szlovák propaganda hangos szóval és újfent hirdeti ezt a vádat. Lássunk egyetkettőt a legfrissebbek közül. A Narodnie Noviny 1942 június 20.-i számában ,,A nemzetiségi kérdésről Magyarországon'' című cikkben olvashatjuk például a következőket: „A magyarok faji és életszükségletekből kifolyóan magyarosítottak. Máskülönben nemcsak, hogy kisebbségben maradtak volna nemzetiségeikkel szemben, de a teljes kipusztulás veszélye fenyegette volna őket." — Ugyanez a lap 1942 november 14.-i számának vezércikkében ezt állítja többek között: ,.Ha e városok neveit mint Léva, Losonc, Surány, Tótmegver, Érsekújvár, 1 Gróf Teleki Pál: Európáról és Magyarországról, Budapest, 1934. Komját, Rozsnyó, Kassa stb. elmagyarosították is, mégis szlovák eredetű városok ezek, ahol szlovákok vagy elmagyarososodott szlovákok laknak." A napisajtón kívül igényesebb munkák is hangoztatják ezt a vádat, holott ezekben a munkákban nagyobb figyelmet kellene fordítani a tudományos igazságra és jobban ügyelni arra, hogy szerzőik ellentmondásokba ne sodródjanak. Nemrég jelent meg a szlovák könyvpiacon dr. Ján Svetoň „Slováci v Madarsku" — Szlovákok Magyarországon — című könyve; bevezetőjében írja: „A magyar asszimilációs politikának tagadhatatlanul nagy eredményei voltak". De mivel Svetoň érzi, hogy az asszimilácónál kettőn áll a vásár s a felelősség nem csak azt terheli, aki asszimilál, hanem azt is aki hagvja magát asszimilálni, ezért elhatározza, hogy ilyen gerinctelenséget nem hagy a szlovákokon száradni s könyve 123. oldalán már ellenkezőjét állítja annak, mint a bevezetőben. „A háborúutáni statisztikák megmutatták, hogy a nemzeti és nyelvi határok 1880 óta lényegileg nem változtak. De ettől az időtől kezdve a valóságban nem változott a trianoni Magyarországon élő szlovák ethnikum sem. (!) A szlovákok itt nem mentek át az asszimiláció első fázisán sem, mert mindmáig nyelvileg nem asszimilálódtak". Ámulva kérdjük, hogyhát most már mihez tartsuk magunkat? A magyarság egyszer eredménnyel asszimilált, másszor pedig a népi és nyelvi határok nem változtak 1880 óta. Sőt a magyarság a háború után még a trianoni területén élő szlovákokat sem asszimilálta! Hol hát az igazság? Egy másik szlovák tudós, Branislav Varsik „Die slowakisch-magyarische ethnische Grenze in den letzten zwei Jahrhunderten" (Pozsony 1940) című munkájának 15. oldalán azt állítja, hogy ,,a szlovákok egész kompakt szlovák falvakat is elvesztettek, amelyeket főleg 1875 óta magyarosítottak el". 13