Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Garzuly Gyula: A mai osztrák líra (Erna Blaas: Özvegység; Rudolf List: A leány-anya. Este; Richard Blinger: Az öreg dajka; Hans Deiszinger:Első barázda; Ermest Scheibelreiter: Őszi ének; Friedrich Cacher: A végső csend dala; Guido Zernatto: Az éj; Arthur Fischer-Colbrie: Szeplőtelen fogantatás napján lehullott hó; Heinrich Suso Waldeck: Éjfél; Josef Weinheber: Borongós év. Földeken

Napfény többé nem csillan; az utakon, mint könnyek halott ősz lombja villan. Tűnt vágyamon merengek: napfény többé nem csillan.

Ne jönne bár több holnap ... Virág nem lesz már, nincs remény, vetett magunk elsorvadt s vágyunk tört, mint őszi fény ... Ne jönne bár több holnap!

FÖLDEKEN.

Itt lóhere, ott tengeri, a búzát szellő rengeti, itt rőt a szántó, ott piros, a déli napban ring a rozs, itt tengeri, ott lóhere, az út virággal van tele, egy kisfiú borjút vezet, itt rőt a föld, ott színveszett, emitt muhair, ott burgonya, zabosban lop az őzsuta a kéve-sor véget nem ér, közelben áll egy társzekér, itt útifű, ott szarkaláb, hajlong a rozs idébb-odább, a csermelypiarti fűzliget vizeskulacsra árnyat vet, itt rőt a föld, amott lila, szélszárnyán gyanta illata, ökörfogat, rajt béres ül, megyen a mély telek körül, a széna már boglyákban áll, fogoly-csaipat riadva száll, templomtorony, egy-két karám s köröskörül a mély magány; itt lóhere, ott tengeri a rozskalászt szél rengeti, és földek, szántók ott meg itt és innen s túl és mindenütt.

A melódikus Ausztria línaii aratása mindig nagyon bő volt s ma talán gazdagabb, mint bármikor azelőtt. Ha csak az átlagon fölüli költőket kellett volna itt fölsorolni, a rendelkezésre álló oldalak nevekkel és életrajzi adatokkal leltek volna meg. Természetes tehát, hogy az itt szereplők névsorát távolról sem szabad ranglistának tekinteni.

Azt hiszem, Sven Hédin egyik útleírásában olvastam egy exotikus népről, amely regőseinek ünnepét szimbólumuk, a virágzó fák napján üli.