Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Kritika - Narancsik Imre: A hamis humanizmus regénye (Stefan Zweig: Harc egy gondolat körül)
dély nélkül, mert sem az irodalomhoz, sem hozzánk nem illik a szabad szenvedély. Azzal kell kezdenem, hogy Zweig humanizmusa s ennek megfelelően irodalma 1933-mal megváltozott. A megváltozás oka egyrészt az, hogy ettől az időtől lezárult előtte a németnyelvű olvasókör nagy része. Másrészt kiközösítése s ezzel együtt törtélnő németországi poliitkai és műveltségpolitikai események anynyira elsodorták az emberiesség álláspontjától, hogy ma: szenvedélyes, céízatos, igazság és törlénelmi-tényellenes. Egyelőre tárgyilagosan ennyit jegyzek fei az íróról, aki a humanizmus hitehagyója. Igazoijam? Helyes. Utalok arra, hogy Rotterdami Erazmus 400. halálozási évfordulójára regényt ír, amelyből hiányzik az értelem hangulata és hangja. Helyette szenvedélyesen ír a reformátor ellen, akit igazában sosem értett és sosem érthet. Ebben a művében2 ) már nem fontos az előzőén vallott és követett hűvösség, igazság, előkelőség, mert mondanivalóit a szenvedélyesség, célzatosság és békétlen beavatkozás fűti. A tavalyi Kálvin-ünnepségre írott műve sem más, hanem ugyanilyen. Az alábbiakban az igazság és a tájékozódás céljából majd erről írok. Igazság céljából, mert ez a humanizmus célja. A történelmi igazság, amelyet nem rejtegetünk, bárkiről legyen szó. Mert az igazság a humanizmus célja s ez a cél fontosabb bármilyen embernél, ügynél, érdeknél. Az igazság, a történelmi igazság képében, esetünkben az, amiről szó lesz és szónak kell lennie. 2) Rotterdámi Erazmus diadala és bukása: Ford.: Horváth Zoltán, Budapest, 1934. A másik cél a tájékozódás. Mert úgyvagyunk vele, hogy St. Zweig előző szép könyvei és bátorsága alapján, többé-kevésbé elfogadjuk, amit ír. Pedig mostan, hogy humanizmusa a szenvedélybe csapott ésl hogy éppen azért látszat-humanizmus, nem hihetünk többé és tovább neki. Olvasóközönségünk tájékozódására írom meg ezt a pár megjegyzést, hogy együtt lássuk Zweig elváltozott humanizmusát és célzatosságát. írásomnak célja ugyanis nem más, mint egyrészt az igazság, másrészt az olvasó közönségünk tiszta tájékoztatása, hogy a humanizmus új alakja: lényegét vesztett emberiesség. Sajnáljuk. De így van.. S amikor ezeket állapítom meg, a humanizmus állapíttatja meg velem. Mert az igazság mindég több, mint az ember, az érdek, mint előbb írtam! 2. Zweig regényes korrajza három emberről szól. Az egyik, aki a mű főalak: ja: Kálvin. A francia-svájci reformáció vezetője, mint reformátor szembenáll Castellioval és Servettel, akik humanisták. Kálvin Zweig írása nyomán úgy tűnik fel, mint merev, szomorú, szigorú önsanyargató, rajongó értelem-hívő, aki szóban és szellemben éli ki magát. Ellensége az örömnek. Sosem élt önmagának és üldözi azokat, akik szeretik az életet és örvendeznek benne. Megrendszabáiyozza a genfi közéletet, különösen az evést, ivást, ruházkodást, szórakozásit, mert nincsen érzéke hozzá. A várost örömtelenné alakítja, a rend és fegyelem városává. De zsarnok is Kálvin. Akaratát kényszeríti a lakosságra. Nincsen mentség és kibúvó. El kell fogadni s aki ellenszegül, Kálvinnal kerül szembe. így kerül küzdelembe Castellio, ez a humanista tanító Kálvinnal, majd meg Servettel. Az eredmény ismeretes: Servet máglyája s Castellio menekülése. Mindkét humanista tudós szenvedésében, illetve balsorsában az okozó Zweig szerint Kálvin, ez a könyörtelen, bosszúálló reformátor, aki különben személyes életében gyáva, mert pestisjárvány idején nem áldozza fel magát. Sőt az ellentábor hitnyomozó törvényszékének feljelentője a Servet ellen folyó hajszánál. Vele szemben két humanista áll. Az egyik Castellio Sebestyén, „Magános ideálísta", rettenthetetlen lelkű, hajthatatlan lekiismeretű, jelentős tudós. Minta-ember, aki Genf vallási zsarnoka ellen tiltakozni mer; bátorsága van vádolni, hogy meggyilkoltatta a vélemény-szabadság hősét: Servet Mihályt, sőt üldözésében részt vett azelőtt, hogy Genfbe jött. Castellio türelmes, szabadgondolkozású, az új európai élet mintája, bölcs, kegyes férfi, Kálvin egyetlen igazi ellenfele. Ez tehát a humanizmus példája egyik részről, a másik oldalról pedig Servet, akiről majd külön írok, pőrével és kivégzésével kapcsolatban. Mert Servet ügyét is tárgyalja Zweig ebben a mű