Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Kossányi József: Kigyúl a szép máglya…
„Jaj, csak rám ne nyisson senki addig!" Hogy elkészült ezzel, fölkapta hacukáját, arcába húzta a fehér gyolcskendőt és úgy szökött ki a házból, hogy senki sem vette észre... ... És csak másnap reggel nyugodott meg. Akkor már jó messzire voltak Kassa városától és apja kocsisa egy ivó előtt pihent lovakat fogott a szánkójuk elé. Ott állott az ivó ajtajában és meleg tejet ivott. Előtte galambok kopogtatták csőrükkel a frissen hullott havat. Szelídek voltak és néha felnéztek reá, mintha várnának valamit. „Éhesek" gondolta és önkéntelen mozdulattal nyúlt hacukája zsebébe. Odabent kezébe akadt az összetörött mézesszív. Hogy kivette, nézegette még egy pillanatig, aztán félkézzel összemorzsolta és szétszórta a galambok között. Azok összébb szorultak a lábai előtt és egymás csőréből kapták ki a morzsákat. „Gáspár, most már nem lesz halott többé a kegyelmed s^íve.. Ezt gondolta, hogy az utolsó morzsa is kihullott az ujjai közül. És arcára egyszerre kiült az a sápadt, fénytelen mosoly, mely minden asszony arcán ott tanyázik, aki boldoggá tett valakit a tulajdon boldogsága árán .. . KOSSÁNYI JÓZSEF: KIGYÚL A SZÉP MÁGLYA . . . Emésztő tájakon zord erősre nőttem ... Vihar vert eleget, aszalód tam hőiben, anyám könnye pergett keserű szívemre: így érleltek évek s így bomlott az ének mély emberi színekre idős őszidőben ... Gyermek világomra, virágos rétemre rá robbant a bomba, zsendülő létem re halál írt goromba, ártó ízenetet... Bánat volt a párnám, hiába is bánnám megöltek egy gyereket babonás faluban ... Rányílt ijedt szemem szörnyű világokra, kinyílt gyermek eszem döbbent világosra, hajladozó nyírfák sajnáltak e vészben. szívem sírt az éjben; meghalt az ispiláng s elaludt a legszebb láng bús világrengésben.