Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Telek A. Sándor: Őszesti harangszó

Most hátrafordul s keresi a szalimaszínhajút a hallgatóság sorában:

— De nem ennek, kérem. Mert ez nem érdemelte volna meg.

A szolga, kezében egy fatuskóval, úgy áll meredten a kályha előtt, csak a jegyző tolla serceg sebesen, veti papírra a gyalázatot.

— Egyszóval bevallja, — kérdi fáradtan a bíró s apró karikák lángolnak a szeme előtt. Hirtelen megfáradt.

— Bevallom.

A bíró leveszi a szemüvegét, megtörli a homlokát s a zsebkendő száraz csücskével a szemüveget is. Gondosan, odaadóan. Elnéz a terem túlsó sarkába, aztán ki az ablakon a délutáni semmibe, az ólmos őszbe, — furcsa emberek vannak a világon, — dörmögi s egy pilláin a tra meghökken: — nem láttam-e tisztán?

— Hm, — aztán csak ennyit mond.

— Miért várt ezzel délutánig? — kérdi az ügyész diadallal s már törvénykönyveket lapozgat.

— Nem tudom, kérem, — húzza össze magát a vádlott s vasalt nadrágjára néz, — olyan sok minden történt azóta.

— Sok minden, — bólint a bíró s végig simítja a haját.

A szolga most kinyitja a kályhaajtót s nagy robajjal bedobja a fatuskót.

TELEK A. SÁNDOR:

ÖSZESTI HARANGSZÓ

Már a fecskék a felhőbe kaptak.

Üres a fészek az eresz alatt. Istenem segíts! ez a némaság, Mint egy malomkő szivemre szakadt.

Megint ősz, megint beteg1 halódás ... Virágtalan lesz élet és határ.

Jaj, nem szeretnék ősszel meghalni, Mikor minden oly kietlen, sivár.

Ősz, ősz... Pusztulás ... Lehullt a falomb,

Elment a fecske — és a két fiam ... Mint vándormadár, a ködbe tűnve, Hol állnak meg a sors harcaiban ... ?

Oly üres a ház! Kacagás, füttyszó Sem az ereszen, sem a szobában. Vájjon tavaszra, ha visszatérnek, Köszöntöm-e még őket szent lázban ... ?

Vagy a hulló lomb befedi utam...?

Nem, nem! Képzelet árnyéka kísért... Jer, feleségem, harangszót hallok, Imádkozzunk az új szent tavaszért!