Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Gömöry János: Búcsú a Magyar Írástól

GÖMÖRY JÁNOS:

BÚCSÚ A MAGYAR ÍRÁSTÓL

Nincsen hat esztendeje annak, hogy a Magyar írás Darkó István kezdeményezésére, sokaknak ellenzése dacára, útjára indult. Keletkezése idejében a szlovenszkói magyar irodalom még mindig vajúdó korszakát élte. Életrekeltésére, megteremtésére az eddigi kísérletek mind kudarccal végződtek. Pedig a Kassai Kazinczy Társaság mint „az írók, művészekés tudósok egyesülete", a Kazinczy TársaságdKönyvba rátainak Köre, a Szentiványi kúria és végül maga a Kazinczy Könyv- és lapkiadó Szövetkezet mind ezeket a nemes célokat szolgálta. Nemi az emberekben, akiknek nemes szándékát kétségbevonni nincs jogunk, nem a jól kieszelt tervekben, amelyek másutt talán beváltak volna, volt a hiba. Abban sem, mintha ez az ősi föld, amely oly sok nagy embert adott a multiban a magyar kul túré lelnek, az államfordulat után meddővé vált volna.

Irodalmunk hosszú ideig tartó vajúdásának okát annak a helyzetnek köszönhetjük, amelybe az államifordulat után jutottunk. Elszakadva természetes szellemi központunktól, Budapesttől, az első években valódi vergődés volt a mi kultúréletünk. Tanácstalanok voltunk, mit tegyünk? Kétségkívül mi éreztük legjobban, amit Szekfű a vidéki kultúrközpontok hiányával, a magyar kultúra erősen központosított voltával kapcsolatban megállapít: kultúréletképességünk gyökerei Budapesten voltak. S ezen a bajon egyelőre, egykönnyen segíteni nem lehetett. Sokan voltak olyanok, akik tudatosan törtek az ellen, hogy itt valamilyen kultúráiét támadjon Budapesttől függetlenül. A magyarság kulturális széttagolódásától tartottak; attól féltek, hogy a kisebbségi magyarság lelkisége más lesz, mint az anyaországban lakó magyaroké.

Végeredményében azonban mégis csak az volt a végső kérdés és ma is az, vájjon meg; tudunk-e maradni a változott viszonyok között magyaroknak vagy nem? Szó sincs róla: egyetemes magyar érdek, hogy Budapest kisugárzó ereje továbbra is fönnmaradjon; sőt tekintettel magunkrahagyatott voltunkra, elesettségünkre még, hogyha lehet, növekedjék. Ebből nekünk csak hasznunk van.

A helyzet az, hogy itt él, mondjuk, hétszázötvenezer magyar. Ezeknek megmentése több tényezőtől függ. Ezek között van a kultúra, az irodalom is. Egyenesen kötelességünk tehát, hogy mindent elkövessünk az ittélő magyarság kultúrája érdekében. És ezt mi csak a Sz'ovenszkón rendelkezésünkre álló eszközökkel tehetjük meg. Észre kell vennünk, hogy természetes szellemi központunktól hermetice elzárva az itteni magyar műveltségi elihanyatlik, eldohosodik, mint a nem gondozott jó bor. És mindezek mellett — tetszik nem tetszik — az itteni magyarság kulturális téren is hovatovább cseh befolyás alá kerül. Ezt meg nem akadályozhatjuk. Az itt felnövő fiatalság a világot átjáró, átformáló eszmeáramlatokat is innen ismeri meg. Ha erről strucc módjára tudomást nem veszünk és ha tisztára a negációban látjuk a menekülés útját, — úgy mihamar elpusztulunk.