Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Kritika - Thurzó Gábor: Erdősi Károly: Mumiák és minarétek - Thurzó Gábor: Molnár Kata: Égnek a mécsek
elkeseredett, magának-való Lőrincet, az áldozatos, végtelen szeretető Franciskát, nagyétkű asszonybolondító Holdspannt, az ártó, szeretetlen Bertát? A család-regények ismert panoptikumából kerültek elő utolsó szálig. De csak a mese abroncsában, a történet kalodájában valók onnan. Valójában valami különös, egészen nagyszabású erkölcsi törvénykönyv szerint cselekednek, akarva-akaratlanul megcáfolva a regényhős-mintákat, akik után készültek, pontos és mégis pontatlan szabással. Ezek az emberek vállalják sajátmagukat, kemények és engesztelhetetlenek sajátmagukkal szemben, moráljuk van és becsületük s minden körülmények között végig élik azt az életet, ami csak az övék. Megdöbbentően eredetiek és meghökkentően aszociálisok s állandó kapcsolatban állanak különös úton-módon a sors hatalmaival; és szemmelláthatólag más mesébe fognának, sokkal izgatóbb és egyetemesebben érdekesebb történetbe, ha az író kiengedné őket a műfaj korlátáiból, a műfaj-magával hozta tettek kötelékéből. S ezek a figurák túlélik a regényt és határozottan mutatják, hogy Molnár Katának nem a környezetrajzolás az igazi eréiye, az átfogó nagy társadalomkép — a család-regények egyetlen értelme és sokban mentsége, — hanem a belső lélekrajz, szinte már a környező világ korlátain túl. Ezek a figurák az igazi pirandellói elszabadult szerepek, akik az író akarata és szerkesztő belátása ellenére egy-egy középponti izgalom vagy indulat csomójából vágják ki magukat, dicséretes árulással a műfaj iránt; és önállóan oldják meg sorsukat, nem a családi történet, hanem sajátmaguk kérdésére felelve, egyenként, keményen és hűséggel, a Molnár Kata eredeti elgondolásához híven. Ezeknek a mindent megsemmisítő egyetlen izgalmaknak fojtó belső légkörét pompásan mutatja Molnár Kata stílusa is. Nyelve egyelőre fojtottabb és fülledtebb a kelleténél, szinte a saját bősége és pompája kedvéért él. Egyelőre éppenúgy anyag az író kezében, mint az alakok s ahogy az alakok mintákon keresztül-ütő forró eredetisége, a mondanivaló emberi nagysága a mese meglepő és hamarosan a megadott keretekbe visszahulló új fordulataiban, úgy a stílus is mint nyersanyag hat. Ennek a kemény, határozott írói egyéniségnek korlátlan eszköze lesz akkor, ha az író elérkezik a saját mondanivalóihoz, az aprólékos környezetrajztól az egyetlen középponti érzést bemutató belső arcképig, amiről minden sikerült és elvetélt sora beszél. Most szálkás még a nyelv, nem mindig engedelmes, mondanivaló és annak jelentése nem mindig fedi egymást, a pompázó szavak, gazdag nyelvi ötletek korlátlan bősége sokszor kevesebbet mond, mint amit az író akar, de tiszta, fegyelmezett pillanataiban a legnagyobb feladatra is képes. Elég csak szemléltetésül ez a végtelen mondat, egyformán mutatva a nyelv teherbíróképességét, a jelenítő és jellemző készséget: „Franciska rémülten és megrendültén döbbent rá a kettészakíthatatlan, örök kötöttségre, ami fennáll jó és rossz között, ember és ember között, mindazok között, aki fogják egymás kezét akár barátságban, akár bilincsben, akár magukakarta esküvésben vagy átokban, testvérségben vagy gyilkos viaskodásban, vagy csak mint a lánc első szeme a századikat, amelyet sohasem ér el — de fogják, mert muszáj fogniok, mert ember az egyik és ember a másik — és rántják egymást jó és rossz felé azért, mert élnek s mert az egyik te vagy, a másik pedig egy másik ember ..." Aki ezt és az ehhez hasonló helyek egész sorát leírta egy tőle idegen anyagú regényben, attól a legtöbbet lehet várni, ha nem azt adja, ami megszokás, ami a könnyebb és egyszerűbb, hanem azt közvetíti elsősorban, ami saját asszonyi és emberi tulajdona és ezt is asszonyi tehetségének mélységével és emberi, egészen megdöbbentő értelmének erejével. THURZÓ GÁBOR.
