Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Reményi József: SMITH
REMÉNYI JÓZSEF: SMITH Lemaradt az érvényesülés útjáról, úgy hogy a félkegyelmű benyomását keltette, pedig csak megszűnt érdeklődni. Környezetét zavarba hozta azzal, hogy a sikert kívánatos némbernek sem tekintette. Mert unatkozott, amikor pénzre váltott úgynevezett kiváló teljesítményekről hallott, ennélfogva untatta azokat, akik más értelmet nem láttak az éleben. (Nem ismert útirányt, mert amit eddig ismert, azt immár nem vette komolyan, s amit komolyan vett, azt viszont nem lehetett útiránynak nevezni.) Harold Smith azoknak az embereknek sorába tartozott, akikről a megkönnyebbülés erkölcstelen vagy mondjam üres fölényével beszélnek azok, akik a versenyt nem hagyták abba, s határozott lekicsinyléssel azok, akik a versenyben sohsem vettek részt. Angol irodalmat tanított az amerikai város high schooljában s tanártársai gyakran úgy haladtak el mellette az iskola folyosóján, hogy észre sem vették. Smjth kissé sántikált; alig láthatóan, de ha róla nyilatkoztak, akkor csakis a sánta Smithként emlegették, unalmas fráternek mondották, s olyan jelentéktelennek tartották, hogy nem is volt érdemes áskálódni ellene. Madárarca, kócos haja, sötétkék szeme, amelyben a bánat és a gúny észrevétlenül foglalkozott egymással, lompos külsejű, szürke ruhája korántsem tette rokonszenvessé. S mert a high school-ban a tanárok és a tanárnők, mielőtt lefeküdtek volna, a karrier álmát trombitálták saját fülükbe, mert a karrier egyértelmű a fizetésemeléssel, természetesen sértő jelenség számba ment az olyan ember, aki a könyöklés beteg vidékét kikerülte s társai izgága becsvágyával nem törődött. Kollégái és kolléganői szempontjából kellemetlen ember volt, ha nem is kellett tudomásul venni; főként azért volt kellemetlen, mert nem törődött környezetével. Az is halálos bűn, ha valakinek nem fontos az, amiért környezete él-hal. A sok „Smith" világában azzal tűnt fel, hogy Smithként ismeretlen akart maradni. Nem mondott, nem tett semmi olyat, amiért megszólni lehetett volna, de éppen szerénysége, önmagába süppedt énje váltotta ki az idegenkedést azokból, akiket bosszantott, hogy nem lehetett pletykázni róla. Végül „sánta Smith" lett kartársai és ismerősei szókincsében, „ügyefogyott senki", „iskolázott korlátoltság", „némán okoskodó". Mert azt feltételezték róla, hogy hallgatagságában valamiképpen Ítéletet mond felettük, s időközönként bizonyára meg van az az elégtétele, hogy a maga módján kiröhögi őket. Senkinek nevezték, mert nem tudták kiismerni. Pedig csakis arról volt szó, hogy nem érdekelte a karrier. Az emberi természet kiszámíthatatlanságában néha nyűg az is, ami nem kell. Smith is, a nem kívánatos, az unalmas, a tudását magába fojtó, ilyen nyugszámba ment azoknak a kollégáinak megítélésében, akik olykor figyelembe vették, de nem tudták elskatulyázni megszokott felfogásaik^alapján. Micsoda alak ez a Smith? Mit akar voltaképpen? Miért elégszik meg fizetésével? Miért nem igyekszik különb pozícióra szert tenni? A kanalat és a villát civilizáltan tartja kezében, a kérdésekre ildomosán válaszol, az iskola igazgatójával sohsem kapott össze s magánéletéről sem tudni olyan dolgokat, amelyek megszégyenítőek lennének. Micsoda figura ez a Smith? S mert semmi rosszat nem lehetett róla mondani, az volt a rossz s végül olyan idegen lett társai körében, mint az igazi alkotó irodalom társadalmi viszonylatban. Nem lehetett megölni, de nem kellett számon tartani. Smith nem volt kollégám, s nem is barátkoztunk. Hébe-korba találkoztunk; például eljött az egyetemre, ahol a könyvtárban bujkált. Egy alkalommal ugyanazt a könyvet kerestük s így huzamosabb ideig beszélgettünk. Említette, hogy szereti a virágokat, a vadat épp úgy, mint a kifinomodottat. Ma is emlékszem, hogy ez volt első kérdése: — Ismeri a Queen Ann's Lace-t?1 — Anna királyné csipkéjét?
