Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Kritika - Tamás Lajos: Új magyar lira
KRITIKA ÚJ MAGYAR LÍRA. SZERKESZTETTE WALLENTINYI SAMÚ. Gyűjteményes könyv, amely a szlovenszkói magyar lírát volna hivatva öemutatni tárgyilagos, művészi mérlegen. Annak a műfajnak a termékeit, amelyben kétségtelenül a legnagyobb eredményt érték el íróink és amellyel elsősorban sikerült betörniük az egyetemes magyar irodalom területére. A szerkesztő ízlésén és esztétikai tudásán dől el a kérdés, hogy a könyv valóban hű képet ad-e költészetünkről és nem bújnak-e meg az összeállítás mögött művészetellenes szempontok, amelyek az irodalmat is csak eszköznek tekintik egy gyakorlati cél szolgálatában? A szerkesztő előszava ebben a tekintetben nem nyújt nekünk kellő biztosítékot, mert nyíltan egy irányban foglal állást és állásfoglalásának nemcsak esztétikai, hanem politikai mellékzöngéje is van. Ez a szempont még inkább kifejeződik Szalatnai Rezső tanulmányában; amelynek vannak ugyan komoly, elfogadható részei és itt-ott felcsillantja legalább látszatát az objektivitásnak, de már a részletekben elveszíti józan látását és olyan képet fest líránkról, amely megingatja bennünk a független és felelős kritikusba vetett hitet. Látszólag küzd a politika benyomulása ellen az irodalomba, más helyütt pedig így ír: „A politikai aktivitás, a kisebbségi magyarság ilyen nevű mozgalma zátonyra jutott s megerősödött a régebbi, fordulatutáni álláspont a politikai életben. Ez gyakorlatilag súlyos hátrányt jelentett, anyagi hátrányt és szervezkedési megtorpanást, saját lehetőségeink önkéntes mellőzését, amíg például a német kisebbség nagyszerűen tudta megvédeni és növelni iskoláit, szellemi intézményeit az állam segítségével, addig a magyarság még csak a járási közművelődési testületéit sem alakította meg, holott erre kötelező törvény van a köztársaságban." Lehet a napilapokban vitatkozni a politikai magatartás előnyeiről és hátrányairól, de joggal kérdezhetjük, hogy mit keresnek az ilyen mondatok egy költészettani tanulmányban? Vájjon nem jelentik-e az effajta kijelentések azt, hogy az ú. n. irodalmi baloldal épúgy politizál, mint az irodalmi jobboldal azzal az árnyalati különbséggel, hogy a jobboldal ezt nyíltabban, bevallottan, őszintén teszi, míg másutt burkolva, álcázva jelentkezik ez a tünet a tiszta irodalmiság álláspontjának hangoztatásával. Ebből az egyoldalú szemléletből származnak azután a hamis beállítások. Szalatnai is megismétli például Mécs Lászlóról azt a felületes mondást, hogy csak első kötetei voltak igazán jók, ezekben lépett csak föl „a lírai gondolatközlés igaz hitelével", újabb versei ellenben „gyakran megrökönyítik az embert." Pedig Mécs fejlődési csúcspontja nem a „Hajnali harangszó"-ban van, hanem „Az ember és az árnyéka" c. kötetében és költészetének fény- s árnyoldalai éppúgy megvoltak első verseiben, mint későbbi alkotásaiban. Általában kurtán bánik el Méccsel Győry Dezső javára, akinek lírai fogyatékosságait nem sorolja fel, amint azt Méccsel teszi, hanem kiemeli benne azt, hogy Győry mondta ki először, hogy „Szlovenszkó a mi hazánk." Nem veszi észre, hogy Győry az új arcúság, új magyarság hangoztatásában, verseinek alaphangjában, színezésében inkább visszaüt Adyra, míg Mécs költői ereje eredetibb, ösztönösebb, gazdagabb. Szalatnai szemmel láthatóan kisebbíteni akarja Mécset az ő fogalmazásában mesterkélt és erőszakos párhuzamában. Ez az egyoldalú világnézeti látás bosszulja meg magát a többi, erre érdemesnek ítélt költő felsorolásában is. Forbáth Imre és különösen Földes Sándor talán csak a kritikussal való felfogásbeli azonosságuknak köszönhetik azt a meleg méltatást, amely nekik osztályrészül jutott. Verseik leginkább propaganda-versek az ilynemű alkotások minden szerves hibájával. (Forbáthnál kétségtelenül az igazi líraiság rejtett csillogásával.) Morvay Gyulát tehetséges elbeszélőnek ismerjük, de nyelvezetének „göröngyössége" még nem jogcím arra, hogy a tanulmányban a legértékesebb lírikusok között szerepeljen, ugyanígy Szabó Béla, akikhez hasonló sőt jobb költőt számtalant találhatunk ebben a könyvben is. Szalatnai egyáltalában nem vesz tudomást a különleges női
