Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Telek A. Sándor: Bokréta a romokon
Orgonái... Talán akkor álmodom Életem sorsát s sziveimbe tépiék ... S a romok alá temetett álmok Nyöszörögnek fel hasztalan sírva, 'Míg az éjféliben egyedül állok... — A bástya mellett a várkápolna Laipul a vésszel dacoló falihoz. Míg a borostyán zöldje Ib elfon ja, Csendesen az is ösiszeomiladoz. (Feleségem képe. Mint magam Sz inelhagy ottan réved az égre) (Küszöbén pipacs, bojtorján virul S megbújiik, hogy a vihar ne érje. Bedőlt oltárán derűsebb napon Te dleuim hangja csendül fel néha ... De olyan ritkáik a derűs napok! Felette borong a sors árnyéka: Örök lemondás, bánat és könnyek Hullnak, hullnak a falakra nap, nap. Fölé borúivá gyenge vigasznak Szomorú nyárfa levele reszket S beezüstözi koronájával A vállára dűlt súlyos 'keresztet... — A szentély tele dúlt óim la dóikkal. Az oimladélkon két sudár 'fenyő: Két fiam képe zöldéi sötéten S a rom közül az égre tör elő. S ha ezek körül sivít a vihar S a titkos végzet bús dalt hegedül, Meg-me ginog; a kápolna fala S a bástya mohos derekára dűl... De ia két fenyő megrázza lombját: Míg omlik a vár és a kápolna. A felhőn túlra emeli fejét, Mintha a romon bőik rét a volna.
