Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Palotai Boris: Uj csillag nyomában…

hogy Feii úr lesz nemsokára, „tanár úr", akivel a jegyző, pap, főbíró paroiázik.

— Engem ki sem próbáltál, — folytatja durrogó hangon, — pedig ha tudnád, hogy már majdnem kényéi Ikereső lettem. Igazié?

Éva ráibói'iint s átöleli Ferit azzal a magátólértetődő nyíltsággal, amely szinte elutasít minden tenyérmögé röhögő összesugást és jóízű örömmel vállalja az együvétart ozást.

—- Nevelőnek akartaik egy internátusba. Teljes ellátással, fizetéssel... Éva nem írt volna többé suviklszköltemény't... Jutott vo'.na neki is belőle... 'Nem hiszem, Iha elkészülök, akad odahaza ilyen jó állásom.

— És min múlott a dolog? — kérdezte Marika s fázósan összesodorta a lábait.

— Azon hogy ... — dadog, keresi a szavakat Feri, a nyaka is megrándul belé.

— Azon, hogy... nem tudnék itt maradni ... Sose sejtettem, hogy nem tudok. Azt hittem, mindegy hol veti meg az ember a lábát, csak tiszta ágya, jó falatja, jó könyve legyen... Még- birizgált is a gondolat, hogyha Prágában felejtődöm, nem kell nagyon vasárinapiasra húznom magamat, hogy embernek ismerjenek el. Na aztán... Már úgy volt, hogy bevonulok... És Éva kerített valahol két potyajegyet és elmentünk a moziba. Oiyan ünnepnek szántuk ezt s úgy örültünk neki. Trükikiffilmeket vártam, olyan színes, huncut figurákat. És- egyszerre vaiamii rémségesen egyszerű dolog jött... Szlovenszkói tájak ugrottak a szemembe, a Tátra morcos hegyei, ahol annyit táboroztam, borcvnyicáztam ...

Most már folyamatosan beszélt, zavara feloldódott a visszaemlékezésben, mint cukor a langyos vízben.

Aztán egyszerre elémtoppant egy csomó város, ahol nem is jártam soha, de mégis mintha az enyémek lennének. Az öregapámat sem ismertem, -régen a föld aíatt volt, mikor én feilics-ereipedlem s mégis hozzám tartozik s én őhozzá ja ...

— A vidékek lényegileg egyformák, — jegyezte megi Pista és <fcntoskodlva megigazította pápa szemét.

— De ez a vidék az enyém!

— Mért ragaszkodsz hozzá? Mit vársz tőle? — A fekete fiú makacs sortéi harciasán szegeződ'tek Ferinek.

— Semmit! Mindent! — zihált a másik és hátravetette magát, hogy csak úgy nyekkent a szék alatta. — Én nem vagyok pityergős gyerek... de abban a percben -majd elbőgtem magam. Abban a percben megére-ztem, hogy ide tartozom, csak ide és az a tény, hogy magyarul gondolkozom, magyarul beszélek, nem külisőlégies vaiaimi, mint a kabátom ... még olyan se, mint a testem. Hanem mélyen bennem van a vérem csöppjében, az idegem dúcában... És hogy-nem szabad itt rag adni, hanem hazacipelni, amit megtanultunk és otthon építeni tovább.

—Kenyeret kell keresni minél előbb, — legyintett Pista. — Ahány kisebbség van a világon, valamennyi 'fokozottabb mértékben kénytelen a megélhetéssel törődni. Ha meg akarja tartani a nemzetiségét, mindenekelőtt az anyagi függetlenséget kelt kiharcolnia.

— De más nyelven nem vagyok egész ember! Csak így nyilatkozom meg igazán, csak így van értelmem, célom... Magyarnak lenni számomra olyan tökéletes életforma, ahogyan a -fa számára a fa, a