Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Kavec Matuš: Hófúvás (ford. Farkas István)
— Valami vándor énekes — szólalt meg flegmatikusán a távírótiszt ésmegparancsolta Raguznak, hogy hozzon havat. — Még él? — kérdeztem és néztem, hogy olvad le szegény szerencsétlenről a hó, hogy folydogál a pad alá és hogy képez apró pocsolyát. A távírótiszt az érverését vizsgálta, szívverését hallgatta, zsebtükörref vizsgálta, hogy lélekzik-e még, végül reménytelenül rázta a fejét: — Ennek már ammen. — Ki lehet? — Megnézzük, hogy nincs-e nála valamilyen írás? Átvizsgáltuk a zsebeit, ruháját, találtunk nála egy munkásbiztosító igazolványt, katonakönyvet, csehszlovák állampolgársági bizonyítványt, keresztlevelet, s néhány szolgálati bizonyítványt. Ezeken kívül egy olcsó zsebnaptárt és három már megírt, de még el nem küldött levelet. Közben Raguz egy vederben havat hozott és a távírótiszttel együtt dörzsölni kezdték a megfagyott embert. Még csak most vettem jobban szemügyre. Sovány, fakóhajú, rokonszenves aircú férfi volt. Ha nem lengett volna közeléből a fehér halál, az arcán mintha boldog mosoly fénylett volna, amely semmiképpen sem volt összhangban a szerencsétlenség borzalmával, mely őt ezen a rettenetes éjtszakán elérte. — A pályán feküdt? — kérdeztem Raguztól. — Nem. A pálya mellett a gyalogúton ült. — Ült? — Biztosan pihent és úgy érte a szerencsétlenség. — Hiszen, most már bizonyára megpihenhet. Ekkor eszembe jutott, hogy a megfagyott embert nem szabad fűtött szobában dörzsölni. Valamikor olvastam erről. Megparancsoltam hát nekik, hogy vigyék ki a váróterembe, ahol egész éjjel nem fűtöttünk. Engedelmeskedtek, kívitték és ott dörzsölték tovább. Én asztalhoz ültem, hogy megírjam a jelentést, s olvasni kezdtem a nála talált írásokat. A katomakönyvből kiolvastam nacionáléját: Rudolf Ráhno, 1899-ben, Prágában született, prágai illetőségű, a katonáéknál repülő volt. A keresztlevél szerint katolikusnak kell lennie. A többi iratból megtudtam, hogy kitanult szerelő s két évvel előbb különféle prágai és brünni vállalatoknál volt alkalmazva. Azt már nem lehetett az írásokból megállapítani, hogy azóta hol volt, vagy hol lakott. Ezeken kívül még három cseh levelet találtam nála, amelyeket valami Ružena Rarohová nevű leánynak írt a Prága melletti Dejvicébe. A borítékon ott volt a pontos cím is, de a levelet még nem küldte el. Magukból a levelekből tudtam meg, hogy miért. Az első levél így szólt: Január 20-án. Drága Rózsikám! Ostravában semmit sem végeztem. Roubíkról megalkottam a véleményemet. Közönséges hazug és dicsekvő. Ezt megmondhatod a szemébe is. Én már semmit sem akarok vele többé. Hiába kivett a, zsebemből több mint száz koronát, amennyibe ez az ostravai út került. De még a pénzt is megbocsátanám, ha nem kergetett volna ebbe a rettenetes szituációba, amelyben most vagyok. Képzeld el, otthonról csak annyi pénzt vittem magammal, amennyi az ostravai útra elegendő (ezt is kölcsön kértem), mert azt reméltem, hogy Rezavýnál rögtön dolgozni fogok, ahogy arról Roubik biztosított, s valamit sikerül keresnem. Most úgy tévelygek itt, ebben az idegen világban, mint az elveszett bárány, s nem tudom, hogy mikor és min térek haza Prágába. Koldúlni nem akarok, munkát sehol sem találok, s csakugyan, semmit sem tudok kiokoskodni, hogyan juthatnék pénzhez. Lopni még nem tudtam hol megtanulni, De mindent rendjén megírok Neked, hogy hogyan jártam. Amikor megérkeztem Ostravába, rögtön Rezavýt kerestem. Nem ment olyan könnyen, mert a Roubik által adott cím már nem volt jó. Ott lakott ugyan valamikor, de már jó ideje elköltözött egy eldugott utcácskába, ahol, kis lakása, s a pincehelyiségben kis szerelőműhelye volt. Egyetlen embert találtam ott, aki semmit sem csinált, s nem tudom, hogy munkás volt-e vagy kicsoda.
