Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon

— De

hisz ezt tette idáig is — mondja ő.

— Nem

mindig. Sokszor voltam elégedetlen és csak azért tettem valamit, mert az ész úgy parancsolta. Mától fogva megváltozom; azt akarom, hogy tetteim mögött mindig az egész ember álljon, a maga szerves egészében, a lélek és test kettősségével. Az emberek nagy része nem mer egészen önmaga lenni. Fél a következményektől, melyek elkerülhetetlenek, mihelyt nem csupán ésszel vagy csupán érzelemmel közeledünk az élethez. A világ rettentőn tág, de az ember horizontja véget ér, legtöbbször még ezt a horizontot is feldarabolja s csak annyit vesz észre belőle, amennyi belevág előzetes programjába. Nos, ez a program az, — kedves Klára, — amit el kell hajítanunk. A programmal való bibelődés legtöbbször több időt vesz el, mint maga az élet, — már pedig mi fontosabb: a program vagy az élet?'...

Kolléganőm megijedt!

— Eszerint

tehát szükségtelen minden program az életben?

— A program eltérít a tulajdonképeni élettől — vallottam én. Figyelje meg azokat az embereket, akik egy határozott cél, mondjuk pénzszerzés érdekében végzik életfunkcióikat; mennyire elkorcsosulnak. Nekünk a teljes életet kell választanunk Klára. Maga orvosnő lesz és gyógyítani fog; _ minden erejével és hitével gyógyítani fog. De ezenkívül még ezer és ezer dolog fogja érdekelni. Hajszolni fogja a szépséget egy teljes életen át: az őszi liget lombhullajtott fái között a hervadó szerelem rozsdás emlékével; Velencében vagy Rómában az örökkévalóság tarka színpompájában és Párisban a fény és piszok ellentétjeiben; a vidéki otthon meghitt csendjében, képek és zenék esztelen elcsukló mámorában, évszakok változásain át soha nem szűnő lelkesedéssel, földi ragaszkodásnál nagyobb szerelemmel... Mert mindent csak így érdemes megkísérelni: annak a világnak a tudatában, mely soha sem lehet teljesen a miénk, de amely után mindig vágyódni fogunk. Ó, ez a világ! milyen sokáig volt rejtve előttem. Mint egy józan hideg hal éltem évekig, ügyesen kicsúszva a halász horga elől, azt hittem, ez az életművészet, az egyensúlyozás tudománya, a nagy élet titka... Most tudom, hogy ügyeskedésem kókler-tudomány volt, merőben haszontalan dolog. Érte kellett elhallgattatnom azt a másik hangot, mely a józan ésszel szemben mindig ellenvéleményt jelentett; megalkuvás helyett a teljes életet, minden szépség pazar élvezését követelte ...

Csend volt. Társnőm megijedhetett attól, amit hallott, mert nem válaszolt a gondolataimra. A házból, mely mellett elmentünk, egy rotációsgép őrült zakatolása hallatszott s szinte láttam magam előtt az ismerős jelenetet, amint a friss festékszagú újság belehull a gép előtt elhelyezett kosárkába. Ezek az ujságszenzációk most távol voltak tőlünk; a belső világ szenzációi foglalkoztattak és tudtam, hogy csak ezek az igazi szenzációk.

Még sokat szerettem volna vallani Klárának. Kék szemében ritkán tapasztalt bizalmat láttam csillogni és ez fölénnyel, határozottsággal töltött el. Maga a gondolat, hogy én itt olyan kísérletezésbe kezdtem, melynek tárgya saját magam vagyok, meggyorsította a szívverésemet. Tudtam, hogy az életnek IJfcíka óráit élem át, amikor bíráló agyunk szenvedélyes igazságossággal fordul önmaga felé, hogy bírája legyen önmagának.

— Roppantál gazdag életről ábrándozom... — folytattam a megkezdett gondolatot — persze, nem pénz tekintetében... Ettől Isten ments!... de lélekben, Klára, lélekben...