Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon

KOVÁCS ENDRE:

TÚL A ROSSZON

I.

Egyre inkább érzem, hogy tartozom ezzel a vallomással. Valami megszakadt az életemben; talán egy húr, melynek fájdalmas zengése holt hangszerek elhaló akkordjaival üt belém. Feltámadt bennem egy másik ember, akiről azt hittem, hogy már nem él, — egy másik lélek, aki valamikor én voltam s akit elfelejtettem megsiratni. Most itt van, rám néz, számadásra szólít; ismerős színeket, régi tavasz, nyár, ősz színeit cseppenti pilláim alá és kemény horoggal húzza szivemet a part felé, melyet készültem örökre elhagyni. — Nem tagadhatod meg önmagad — hirdeti egy belső hang és a májusi park zöld fái közt ismerős illatok, elszállt nevetések húznak ellenállhatatlanul az ifjúság megtagadott tájai felé. Most egészen olyan vagyok, mint a csavargó, aki ösztönös írtózattal menekül az élet vigasztaló lehetőségeitől; sok-sok év melengető, álomba ringató emléke tartja fogva lényét, s ő nem lehet hűtlen csavargó múltjához. Régi izgalmak, a nyomorúságos élet pompás, káprázatos emlékei ringatnak engem is, nem bírok szabadulni egy világ varázsától, melyre más törvények érvényesek, mint erre a látszat-világra. Néha, az élet tudatos pillanataiban sikerül lefékeznem magam körül a zavaros szorongást, az álom és fantázia játékait; ilyenkor elborítanak a tárgyak, úrrá lesz felettem a józanság-Mintha valaki hideg tenyérrel hűtötte volna le a homlokom. Lehet-e álrflosítóbb a csend, — kérdem, lehet-e érdeklődésnélkülibb tovautazás az élet? A napsugár sűrű nyalábban hull a lábam elé, piros arcával megelégedést hazudik a napkorong. Az élet prózai határmesgyéjét taposom, rideg, de sokatmondó számokat sorakoztatok és lassú, egyenletes szívdobogások jelzik, hogy élet rejtőzik bennem is. És amikor legbiztosabbnak érzem magam a dolgomban, amikor már azt hittem, hogy sikerült kidobálnom magamból mindent, ami teherként húzna a földhöz, — feltűnik előttem egy arc, egy kósza emlék, mely megzavarja egyensúly-érzetemet s abban a pillanatban tudom, hogy hányódó hajó vagyok egy nagy óceánon s minden pillanatban elsülyedhetek. Ó, hogyan tegyek vallomást arról, ami most, hogy e sorokat írom, egész bensőmet átjárja, hogyan lebbentsem fel a függönyt, melyet millió hazug alakoskodás, megalkuvó vágy és férfiassá edzett fegyelem szőtt a lelkem köré! Rémiszt a feladat: hogyan számoljak be a pillanat rémült szorongásáról, arról a pillanatéról, mely akkor következik be, ha egy váratlan benyomás, talán egy ismerős szín, illat vagy emlék sötét vérhullámmal borítja el a hétköznapok szürke szemhatárát s meglátom önmagam olyannak, amilyen voltam s amilyen vagyok. Másban is él-e a világ kettősségének a tudata, vagy csak az én tragikus kettészakadásomnak az eredménye ez az érzelem? Érzi-e más is a tárgyaknak azt a tarka káoszát, melyben egy titokzatos kéz elmosta a kiálló éleket s a rikító színeket; a ragyogásnak és a sötét pompának azt a könnyű lebegését, melytől szárnyakat kap a lélek s repülni kíván; a vágy és a csüggedés harcát, az ifjúság önfeledt napjait, melyek úgy térnek vissza