Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Illés Endre: Juhász Gyula

mint a fölismerés, hogy a szenvedés az egyetlen méltó életforma, amellyel a sors ostobasága és az emberek gonoszsága ellen védekezhetünk'.

Életrajza olyan, mint egy üres színpad, amelyet éppen csak elkezdtek díszletezni, de hamarosan abbahagyták, s az egész úgy maradt ott, tűzfalastul, egy-két betolt kulisszával, mintha űrbe kilökött vak csillagunkról lefolyt volna minden levegő. Mit jegyezzünk fel Juhász Gyuláról, mikor ő semmit sem tartott feljegyzésre méltónak? Tanár lesz. Néhány évig ide-oda 'hányódik a végeken': Nagyváradon, Máramarosszigeten, Szakokén, Léván, Makón. Azután visszakerül Szegedre, ahol született, a Tiszához, amely végig leghívebb társa maradt. Egyre mélyebbre húzódik elhagyatottsága bozótjába. „Mint a hajótörött palackját", úgy dobje el verseit, fölírva rájuk élete kudarcát. Érzi, hogy a sors ittfelejtette és várja a halált; majd amikor az késik, szelíd türelmetlenséggel elébe megy.

Nagyvárad volt az ifjúság és Anna a szerelem. A „Holnap" fiataljai között kiált felénk a neve. De amíg a társak énekelnek és továbbmenetelnek, „te váratlanul elhallgattál és eltávolodtál... Mi többiek csodálkozva és szomorúan néztünk utánad" — emlékezik Babits Mihály abban a néhány sorban, amit „előszó helyett" írt Juhász Gyula utolsó kötete — a ,JF i a t a lók m é g itt vagyok" — elé.

Hogyan telt el az élete vidéken, dolgozatfüzetek és kisvárosok között hányódva?

Ma hull a hó és álom hull a hóiban Bólint a láng az üres kaszinóban. Az öreg doktor német lapba süllyed, Mint vén kámzsás, nézi a gót betűket. A szolga fát tesz a parázsra, Horácius, hol mezeid varázsa? Itt ólomlábon jár a gond a hóban Es Amerika rémlik a viskóban.

A függönyön túl zene szövi hangját Egy operában ma 'Puccinit adják.

„Bú és magány mély boltíve alatt" találkozott a szerelemmel. Mi volt ez a szerelem? „és megcsókoltam Anna szép kezét — S szeretném megcsókolni Anna száját". E két állomás között akadt el a legszűzi'bib, legtisztább érzés, amelyben a nő, ha égő seb maradt is, csak arra kellett, hogy pillanatok alatt emlékké váljon. Hogy dalolni lelhessen róla egy év múlva, tíz év múlva, egy emberöltő múlva, a felejthetetlen sorokkal: „m ilyen volt..."

Milyen volt hangja selyme, sem tudóm már, De tavaszodván, ha sphajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Juhász Gyula útja ekkor már elvezet a földtől. Nincs magyar költő,, akinél a verseim és a vers között olyan mély szakadék húzódna meg, m’int nála. Ö így ír Köszöntőt minden dolgok igézetéhez: „Lassan búcsúzom a világtól — Öröm, vágy, élet tovapártol". Rövid ideig, még