Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Romhányi Árpád (Komárom): Természettudományi nevelésünk és műveltségünk

van, mert úgy elméleti, mint gyakorlati jelentősége roppant nagy, hiszen az ember kapcsolata a természettel elszakíthatatlan és addig tart, míg maga az élet. Modern életünk minden ágába és megmozdulásába belenyúlik a technika a maga áldó vagy pusztító kezével, a haladásával való lépéstartás nemcsak kultúrszükséglet, de mindenképpen ökonomikus is. De nem megvetendő az ilyen irányú műveltség roppant haszna sem.

Hasznát elsősorban gondolkodásunk megjavításéban látjuk, hiszen alapos, mély és rendszeres gondolkodásra tanít, de megtanít gondolataink legszabatosabb kifejezésére is, ha a végtelen pontosságú számokkal kifejezett gondolatot szavakba akarjuk öltöztetni. Az oksági viszony igaz értékelésére is ez tanít, józanságra és reális életfelfogásra nevel, aminek hasznát pedig sohasem láttuk jobban, mint éppen napjainkban. Bizonyos szerénységre is nevel, mert megtanít igazi értékünkre. „Az ember nem központja, a világrendszernek — mondja The Svedberg, a Nobel-díjas svéd tudós. — Hogyha az ember alaposan ráeszmélne helyzetére s tanulna a természettől, akkor erkölcsi magatartása is megjavulna." Mert a természettudománynak jellemnevelő ereje is igen nagy, hiszen a gondolkodás befolyása a jellemképzésre tagadhatatlan, már pedig a természettudományos alapon iskolázott megfontolt gondolkodás, elősegíti .& kiforrott, meggondolt jellem kialakulását. Aki szavaiban megfontolt, könnyebben lesz tetteiben is azzá.

A természettudományos műveltség tehát szerves része az általános műveltségnek, annak elmaradlha tat Iámul fontos alkatrésze, sőt alapja is lelhet. Mégis mi magyarok a matihematikus Bólyayak, a fizikus Eötvös, a biológikus Apáthy, a geogiráfus Lóczy, a biodhemikus' Szent-Györgyi, az atomfizikus Hevessy és annyi sok kiváló természettudós népe bizony nagyon gyöngén állunk e téren. Nem a természettudományok terén, amint ezt a futólagi felsorolt díszes névsor is igazolja, hanem művelt középosztályunk természet tudományos műveltsége terén. Nálunk a természettudományos műveltségű ember egyoldalú, ha irodalmi ismeretei csak általánosak és a részletekbe nem hatók, pedig bizonyára (sokszorosan felülmúlják az intelligens ember átlagos természettudományi imereteit. Műveltségünkben túlteng az irodalmi elem, aminek sem szükségét, sem nagyszerűségét nem akarom, mert nem is tudom kétségbevonni, csak egyedülvalóságát tagadom. A természettudományos gondolkodású ember még a szépirodalomban is mást keres, azt is1 más szemmel nézi, az első nála itt is a gondolat, mert rendszerhez és alapossághoz szokott és a dolgok mélyén jár, nem a felszínen. Ennek pedig nemcsak az irodalmi szórakozásban, de az életben is nagyon nagy haszna van. Hiányzik nálunk a megbecsülés, félreismerik, sőt lebecsülik.

Az oka ennek igen sok körülményben keresendő. Elsősorban történelmi okai vannak. Évszázadokon át folytatott közjogi harcaink következtében jogász nemzet lettünk. Ennek az egyik kinövése, hogy minden a jogász, még a tanfelügyelő is, a többi csak azután jön illő távolságiban. Sajátosképpen a jog1 pedig jobban keresi a költő barátságát („költő hazudj, csak rajt ne fogjanak"), mint a megdönthetetlen mathematikai igazságok kutatójáért, pedig a logika révén talán rokonság is volna köztük, az igaz, hogy csak nagyon távoli, a valószínűségszámítások tudományával.