Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Illuzió

Irma tüntetőén keresztülkattogja szavait. Aztán ketten maradnak a szűk irodahelyiségben, mint rendesen. De Irma most zavartan nézi Műnk úr szőrökkel benőtt kezefejét, nikotintól sárga körmét, amint ott hadonászik a gép felett. — Megvan? Mehetünk tovább?

— Igen, — rebegi fulladtan és maga is megijed az idegeríhangtól. Szigorúan köhécsel és új papírlapot tesz a hengerbe.

— Milyen jó szaga van magának, — mondja Műnk úr, és tovább diktál.

Irma összerezzen. A szíve a torkában motoszkál, s két karját furcsa gyengeség húzza lefelé... Tétovázva kering a gépen, a kerek kis gombok összefolynak szeme előtt.

— Mi az? — kérdi kurtán Műnk úr, és Irma lehajtja fejét.

— Nem mehetnék ma korábban haza? Sohasem szoktam elkérezkedni, de máma ... fontos dologban ... hisz meg. tetszik érteni.

A szája hang, nélkül mozog, látszik, hogy most formálja a szót, még olyan idegen, hogy csak nehezen tudja- kimondani: randevúm van...

Az ajka kiszárad, egy percig üresen bámul a levegőbe. Vájjon miért mondta? Mit akart vele? Hogy jutott az eszébe?

— Ran-devú? — csettint Műnk úr és kiváncsi pillantással méregeti Irmát alulról felfelé. Ez a Berecz megkergült, gondolja gyanakodva. Azzal a fürdősóval is... tisztára hülye.

— Na menjen, Irmuska, — mondja szokatlanúl gyöngéden, nem akarja, hogy észrevegye szegény, milyen nevetséges figura, ahogy itt ül pirulva, hápogva... Irma arcát forró vérhullám botítja el. Jó! hallotta volna? Irmuska? Nem irma kisasszony?

Szédülve lépked az uccára, észre sem veszi, hogy az eső sűrű cseppekben megered... Már a sarkon van, amikor Műnk úr hiallóz utána. Készségesen mosolyog, kihúzza magát, lám csak akarni kell... Ha ő heverészne reggeltől estig, mint a kis Huszárné, ondoláltatna, massziroztatna, divatlapot bújna, akkor... akkor... ő utána futnának a férfiak, neki küldénéneik azálea cserepeket rózsaszín krepp-papír fodrokkal, butéliás borokat, habos süteményt. Ha meg úgy viselkedne még, mint az a taknyos Kató, egyáltalán nem kéne irodába járnia. Hisz csak finoman értésére adta Műnk úrnak, hogy más férfi iss van a világon, nemcsak ő, s máris hogy kelleti magát, hogy sürög-forog körülötte, de nála nern lehet csak úgy ajtóstól berohanni, mint a mai lányoknál.

— Halló, Irma, várjon meg!... Még szerencse, hogy elcsíptem magát, — hadonász Műnk úr és máris mellette terem. — Hisz magának van esernyője! A kapunál jutott eszembe, hogy maga mindig esernyővel jár!... Dehát, mért nem nyitja ki? Úgy lépked itt, mintha Nizzában lenne.

Irma engedelmesen felkattintja az ernyőt, s karjában megint érzi azt az omló gyengeséget.

— Ma|jd én tartom, — ajánlkozik Műnk úr, és vigyáz, hogy ő egészen az ernyő alá kerüljön. — Bőrig ázom, ha maga nincs most kéznél.

Szorosan egymás mellett mennek, irma érzi Műnk úr karját, odaodas'urlódik hozzá, s észre sem veszi, hogy félodala kint van az esőn,