Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Kovács Endre: Csend felé

— A bi—bikaházban.

— Jöjj! — szólt édesapám s kézen fogott. — Elmegyünk érte.

...Nem tudok vissza go ndiolni erre az őszi reggelre megindulás nélkül.

Mikor a rozzant váilyogviskóiba halkan benyitottunk, Gyurkának már boldogabb mezőkön muzsikált a tücsök ...

KOVÁCS ENDRE:

CSEND FELÉ

A vágyam már a csend felé svez, úntat a zaj és sérti szemem a fény, álmomban felkísért az ó eresz, a csikorgó kút s a méla holdkaréj gyerekkori emlék, mi nem ereszt.

Valami bús elomlásra várnék

*— hisz ötlet csak, akár e vers s hasztalan — szepegő, őszi avarban járnék,

a fákat nézném, mint egykor, gondtalan s az élettől semmit sem kívánnék.

Gyereknek lenni volna csodaszép.

A régi tájra hogyha rátalálnék és benépesedne e holt vidék s én Bodri kutyámmal újra ottjárnék, hol Attala Csornával egybeér.

Vagy szép volna lenni öregúrnak, ki a múlt napok emlékein mereng, víg mosollyal inteni a múltnak s míg elárvult kalandok felett kereng az emlék: a számlált órák múlnak.

Száz alakban imádnám a csöndet, mint bűne felett virrasztó szerzetes, pásztor, ki bottal járja a völgyet s maradt paraszt, ki elsárgúlt kéthetes újságban keresi: kint mi lehet?

Azt is tud<?m, hogy álom mind csupán, — Kapzsi városokba cipelt az élet, hol egyik harc jön a másik után s minden álmából szegényebben ébred a hitvány szív s ver hasztalan, sután . ..