Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Simon Menyhért: Egy tiszaháti magyar mondja. Munkács
SIMON MENYHÉRT: EGY TISZAHÁTI MAGYAR MONDJA A kölyköm én már cseh oskolába adom — Tán csak kevesebb lesz a gondom, a bajom. Mondta a jegyző úr, nem bánom meg tettem, Még a csendőr úr is járt nálam múlt kedden. Kap ott meleg ruhát, könyvet adnak néki — Jobb, ha cseh uraknak beszédét megérti. Bőrét nem viheti senki a vásárra, Nem lesz majd Prágában megnémuló árva. Tudom én magamról, Tirolba' szógáltam, A német frajlákkal bambán paroláztam. A sváb kommendót míg megszokta a fülem, Szomorún magamba' hej de sokat ültem. így fordult a sorsunk, senki meg ne vessen — Csak azt ne lássam, hogy egy könnyűje essen. Annak a kölyöknek, no meg az anyjuknak — Úgy szétvágok köztük, hogy százfelé futnak! MUNKÁCS . Alföld s Kárpátok intenek egymásnak Felette néma, örök üdvözletét — Őseink várat és sáncot itt ástak, Rákócziaknak kastélyt itt emeltek. Itt is tombolt a császár zsarnoksága, Senyvedett rabként széplelkű Kazinczy — A napot itt egy zsenink is meglátta, Lángecsete ránk az örök fényt hinti. Derék magyarok porai hamvadnak Latorca mentén, völgyön és dombokon — Aki nem él, talán jobb is már annak, Mert nem érzi sajgón, mint sorvadunk, veszünk S közben — Teremtőnk, ne vedd ezt zokon — Nótázva visszük magyar keresztünk.
