Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Morvay Gyula: Pálinka

mikorra kiásták a répát? Az ilyen földet éppen hogy csak meg kellett tukálmi a kultivá torral és lelhetett iis bele vetni. Az éjjeli köd rárakódott az ásónyelekre és reggelre kövér cseppekben szaladt le a víz a fekete földre. Senkii sem karcolta meg ásóját, senki sem írta rá nevét: ismerték szerszámjukat. Némelyik még tarisznyáját is otthagyta: ráakasztotta a nyélre és egész éjjel ott himbállódzott: senki sem gyalogolt volna be a tábla közepébe, hogy egy tarisznyát vagy egy szerszámot elvigyen. Minek? Hogy szegénnyé, répaásóvá avassa magát? Ha elvitte volna, hordania is kellett volna az ásót, egy lett volna ezer répaásóval.

A répatábla mellett két .szántógép dolgozott. Ezek hajnali öt óta szántottak. A kazánt befütötték, a lajtban volt víz: mehetett a munka. Az ekekorimányos álmosan ült az ekéken és gépiesen forgatta a kcrmánykereket. Egyszer egyik, másszor másik gőzgép húzta az ekéket. Ki kiváncsi a hatalmas tábla közepére? A szélén nekiakasztották az ekéket, kicsit leösztökélték a lógó pupancokat, perjéket, meg a gyökereket, azzal egy tompa huhhantás a másik gépnek és húzhatod is. A gépek füstje lapulva kúszott a ködös földön.

Matykó András béres a gőzgép szerelőkocsiijának rúdján ült és egy darabig nézte, hogy hogyan másznak előre az ekék, de mikor a köd elnyelte, elfordult. Csizmája sarkára magasra rakódott a ragadós föld: egy ösztökét, vagy botot keresett, amellyel letisztíthatná. Sehol nem talált. Végre odament a géphez, leakasztotta a szenes kutácsot és azzal kezdte csizmája sarkát tisztítani.

— Lejön az magától is — mondta neki a gépről a kormos gépész, aki széjjel repedt cigarettáját nyálazta újból össze, de a papír másik helyen szakadt ki és ujjait sütögette. „Rúgj egy nagyot a levegőbe és megvan."

Matykó helyére akasztotta a kutácsot és lábával a levegőbe rúgott: a sarok a levegőbe röpült.

— Ez segített rajta — mondta Matykó.

A szerkocsiban még égett a lámpa. A szántók éjjé knappal kint aludtak. Amint egyik táblát 'felszántották, az esetlen testű gépekkel továbbmásztak a másik földdarabra. Míg csak be nem állt a fagy, míg csak ki nem szántották a táblákat: nem mentek be a majorba. Az ebédet úgy hordták utánuk. A vizet a csöbollós hordta. Fekvőhely a szerkocsiban volt, ahol egy faágyat csináltak, arra két lópokrocot vetettek és meg is volt. Alulról bezúdult a vad szél és Matykó vállaira panaszkodott, hogy megfáztak, mintha le akarnának esni.

— Az bennük a reuma — mondta neki ilyenkor a gépész.

— Lehet, de nagyon fáj.

— Úgy fáj, mint nekem? — kérdezte tőle a gépész. — Ha szél fúj, vagy ha hófelhő jön, akkor nem bírom emelni vállperecemet és hasogat. Neked is így fáj?

— Éppen így fáj.

— Reumánk van. Gyógyítani kellene.

— Az. Majd meggyógyít minket a temető.

— Magadnak kell magadat gyógyítani. Mit temető?

— Csak az, semmi más. Láttál beteg bérest? Nincs. Ha megbetegszik, meghal. Ki ér rá itt gyógyítgatni? A vozárkocslk majd ott kattog