Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-06-01 / 6. szám - Tamás Mihály: Elrepül a madár
óvatosan húzódtunk ki a folyosóra és meghúzódtunk a konyha ajtaja mellett. Friss és enyhe nyári hajnal volt, a nap mégi valahol a Ricseyék diófája mögött tápászkodott és a diófa tetején rigók fecsegtek. Kettő, vagy három. Csóri éberen ült a kalidka felső rúdján és izgatott apró mozdulatokkal várt valamire. De ha legalább tudnánk, hogy mire? — Apu, apu! — Mii az? — Már fél a Csőri... — Látom. — De mitől? Vártunk. Csend volt az udvaron, csend volt a kertben, csak a rigók fecsegtek tovább a diófán. Már három volt, vagy tán öt. A kert felől éppen megint repült két rigó, ezek is leszálltak a diófára, a többi közé. Aztán a messzi szomszéd felől megint jött kettő, az is oda szállt. — Nézze, apu, mennyi rigó! — Látom, de légy csendben. — 'Mit akarhatnak azok a rigók? — Semmit. Beszélgetnek. 'Egyszerre röppent fel minden rigó és egyszerre szálltak mifelénk^ a Csőri kaiidkája felé. Csóri már várta őket a kalidka legfelső rúdlján. A rigók a kalickára repültek, ellepték a tetejét és a dróthálón keresztül a Csőri felé csapkodtak. Csóri bátran és elszántan állt, leje'bb Is ugorhatott volna, a középső rúdra, ahová már nem érhették volna el, e Csőri állt a legfelső rúdon és elszántan mérte felfelé a csapásokat. A rigók föntről le, Csóri alulról fel. Néha összékoccant két csőr, de ártani nem tudtak egymásnak. Csak a drótháló, amelyhez oda-oda csapódott a Csőri feje, az vérezte meg olyan nagyon. Álltunk ott és Mihály reszkető kézzel kapaszkodott a kezembe.. Hideg volt a keze és egy szót sem szólt, csak nézett a madarak felé. Olyan volt az csakugyan, hogy az ember elfelejtett minden egyebet. Talán a fészkét irigyelték Csórinak, a vattát, amely puha és a dróthálót, amely véd és a tegnapi ebéd maradékát, amelytől küzdelem nélkül jól lelhet lakni. Mihály feleszmélt és ki akart törni a rejtekhelyből. — Apu, ezt én nem hagyom! Megszorítottam a kezét. — Várj még! Vijjogás szállt a kert felől, szarkák cserregése. Két vén szarka, akit már napok óta figyeltünk, mert egyre gyakrabban állapodtak meg a kert fáin, hirtelen rebbenéssel tört elő a kert felől és rászállt a tornác korlátjára. Rászállt a két öreg és csak nézett a rigóseregre. Azok pedig megálltak, már nem csapkodtak, hanem hirtelen riadalommal menekültek. Messzire, túl a nagy diófán. Csóri ottmaradt egyedül és felhevülten nézett ki a dróthálón. Rápislantott a Ikét öreg szarkára, azok visszanéztek rá, így álltak egy pillanatig, azután a két öreg elrepült, de csak a nagy diófáig. Onnét hangos csevegéssel üzentek vissza Csórinak.
