Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Nagy Zoltán: Budapesti kiállítások

Hangsúlyozzuk, hogy csak véletlenül épen ezeket a neveket soroltuk fel, egészen más művészekkel is bizonyíthattuk volna állításunkat, akiknek a művészetében mint éltető forrás szerepel a ritmus, a zenének is leglényegesebb eleme. Dehát a festészet ezt egészen másképen fejezi ki, mint a szobrászat, vagy mint az épitészet. Az egyik síkban, a másik térben történik, a költészet ritmusa szavak, a zene ritmusa pedig hangok közvetítésével fejeződik ki. Ezzel az örök művészi igazsággal áll éles ellentétben a Párisban véletlenül vagy tudatosan összekerült tizenhét nemzetbeli művészek programmja. Miután elvi tévedésükre rámutattunk, nézzük a gyakorlatot. Stilusproblémáik, hol a kubizmussal, hol a futurizmussal azonosodik, néha még naturalista részletekkel is találkozunk, csak épen az emberi alakot, valamint a kompozíciót akarják száműzni. Érdekes dolog, hogy az építészetben nem térhetnek el az építészet örök törvényeitől, legföljebb arról lehet szó, hogy nem tartoznak a nagy építőművészek közé. Ami a festőket illeti, megállapíthatjuk, hogy olykor igen finom színekkel és színtónusokkal rendelkeznek, de ezek a színek és tónusok nem mondanak semmit. Egyszeri megtekintésre örömet okoznak a szemnek, de mivel hiányzik belőlük az alkotó lélek, másodszor, harmadszor már unalmasak. És nem lehet megtagadni tőlük bizonyos dekoratív érdemeket. A plakátművészetben, egyáltalán a dekoratív iparművészetben, például szőnyegek, bútorszövetek, falikárpitok készítésében sok hasznos tanulságot lehet belőlük meríteni. Azt sem vonjuk kétségbe, hogy a színházi díszleteknél, különösen vetített díszletek esetében ne lehetne gyömülcsöztetni egyik-másik szín- vagy „ritmus"-gondolatukat. De végeredményben a színházi díszlettervező, Klausz Ernesztnek a pasztelljei sem egyebek, mint a sötétben felvillanó és aztán maradéktalanul eltűnő tűzijáték. Üres, tartalomnélküli, léleknélküli, vérszegény iparművészet ez, helyesebben még csak az sem, hanem a tagadhatatlan, majdnem mindegyik kiállító művésznél megállapítható dekoratív színérzék következtében, út az iparművészethez, miként a futurizmus

és a kubizmus

is

nagyon sok helyes ösztönzést adott az iparművészet új fejlődésének. Végeredményben tehát úgy elvi, mint gyakorlati szempontból, teljesen elfogadhatatlan hóborttal állunk szemben, ami annál különösebb, hiszen ezt már néhányszor megpróbálták a háború előtt kiadott, különféle ,,izmus-manifestációk". De akkor legalább volt- valami értelme, mert azok harcot indítottak a közelmúlt akadémizmusa és „sablonművészete" ellen. Itt már arról sem lehet szó. 1937 januárjában a „8 festő — 8 szobrász" néven már ismert, fiatal művészekből álló együttes kiállítását láttuk a Nemzeti Szalonban. Nagyrészt a Római Magyar Intézet fiatalabb ösztöndíjasaiból tevődnek össze, akiket a római élmények mellett művészi hitvallásuk rokonsága, valamint az élet küzdelmeinek testvéri vállalása kapcsol egybe.

Ezek a fiatal művészek nem tekinthetők sem maradiaknak, sem forradalmároknak. Róma nagysulyú művészi hagyományainak hatása alatt váltak higgadt, nyugodt, de kétségtelenül modern művészekké.

A festők közül elsőül Bartha Lászlóról emlékezhetünk meg, mint az együttes legjobb festőjéről. Sötét barnás tónusú képei, melyeken Szőnyi és Derkovits festői elemeinek ügyes, egyéni stílussá való összeolvasztását látjuk,elsősorban a paraszti munkát ábrázolják. Művészi tehetsége mellett mély szociális érzékről tanúskodnak, csak az a kár, hogy ezeket az alakokat nem a faluból, hanem a városszélek proletárjai közül válogatja. — Kellemes benyomást keltenek Udvary Pál erősen színes, némileg impresszionista képei,