Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: A hangjáték esztétikája
EGRI VIKTOR: ■ • , J A HANGJÁTÉK ESZTÉTIKÁJA A rádió révén egy új irodalmi műfajjal gazdagodtunk: a hangjátékkal. Alig esztendőkkel ezelőtt tanúi voltunk kezdeteinek, figyelemmel kisérhettük váratlan fejlődését és ma, a kezdet évei, a legkirívóbb hibák kiküszöbölése után már abban a helyzetben vagyunk, hogy jövőbeli lehetőségeiről beszélhessünk és meghatározhassuk irodalmi rangját is. Új irodalmi műfaj? A jelek szerint feltétlenül az! Egy rövid visszatekintés igazolni fogja, hogy a megállapítás korántsem elhamarkodott. A hangjáték őse maga átdolgozásán színdarab volt, a színpadi előadásra szánt dráma, amelyet a szereplő színészek egyszerűen beolvastak a mikrofonba. Tudjuk, hogy ezek az eldeklamált, leolvasott színdarabok többé-kevésbé élvezhetetlenek és gyakran érthetetlenek voltak. A hallgató nem tudta kellően figyelemmel kisérni a cselekmény menetét, nem ismerte ki magát a szereplőkben és legfeljebb a szép szó zengését élvezhette olyan daraboknál, amelyeket előzetesen már jól ismert. Rendezői munkáról ezeknél a darabfelolvasásoknál még alig volt szó. A rendező szerepe kimerült abban, hogy megszabta az előadás, azaz a felolvasás ütemét. Az első kísérletek után könnyen meg lehetett oldani azt a problémát, hogy a hallgató felismerhesse a szereplőt, aki a mikrofónbe beszélt. Az előadó színészeket hangjuk árnyaltsága és színezete szerint kezdték összeválogatni. Nem lehetett egy darabban hasonló hangú színészeket szerepeltetni. Csengő tenor mellé mély basszus, szoprán mellé alt, sima hang mellé érdes csengésű hang kívánkozik. Színpadon a hangok egyfélesége sohasem hat zavarólag; a néző pillanatok alatt a ruháról, a maszkról, termetről, mozgásról és gesztusjátékról felismeri a szereplőt. A rádió azonban kikapcsolta a szemet, a játékot tehát csak egy érzékszervre, a fülre kellett beállítani. Próbáik révén bebizonyosodott az is, hogy nem minden színész állítható mikrofon elé. A gép könyörtelenül elárulta és felnagyította a legkisebb beszédhibát. Selypítő, sziszegve, pöszén beszélő színész nevetségessé ivált a gép előtt. Csak a tisztán, zavartalanul csengő orgánumnak kegyelmezett a mikrofon. Az a felismerés, hogy a színész egyedül a fülhez szólott, törvényszerűen el kellett hogy tüntesse a szavalótónusú felolvasást. A mikrofon előtt a színésznek, szöveggel a kezében, meg kellett játszania szerepét, élnie kellett azt a személyt akit alakított, olyan benső átéléssel, mintha színpadon állna a néző előtt. A színész szereplése tehát hasonlatos lett a színpadi játékhoz. De csak átélésben, a szerepnek élményszerü elmondásában hasonlatos, mert más a színpad és más a mikrofon. A gép előtt a hangnak legváltozatosabb kezelésével pótolni kellett az elmaradt, a láthatatlan gesztusjátékot. Az előadó színész játékát egyedül az a tény szabta meg, hogy láthatalan és szereplése csak a fülnek szól. Az így másult, hangefektusokra felépített színészi teljesítménnyel egy*) Felolvasásra került a pozsonyi rádió magyar óráján 1937 márciusában.
