Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Demjén Ferenc: Éjjeli kirándulók

Vályogfalván éjjeli időben. Később átvette ezt a bíró is, a jegyző is s ha nagyon utánanézünk, még talán már a tanító is külön megmagyarázta a köszönés ezen módját a gyermekeknek, hogyha majd elérik azt a tizenkét évet, mikor már rájuk is szükség lesz a caládnak a megélhetés megszerzésében segíteni, hát tudják, hogy mit jelent ez az öhn, öhn.

— Jó

estét Zsiga, — válaszolta mindjárt az első köhentésre Péter és megállt, mintha oda ragadt volna a lába. Na mi van? Voltak itt a fiúk? kérdezte minden átmenet nélkül.

— Voltak,

— válaszolta Zsigái elevenen és kissé muzsikálóbb hangnemben folytatta. — Voltak, voltak Kis Péter uram, de már le is mentek a Tiszához. Azt mondták, ott várják meg kígyelmedet.

— Miért

siettek annyira? — kérdezte még bosszúsan Péter s már menni is akart, de Zsiga útját állta.

— Egy pillanatra Péter uram. Ne siessen annyira, úgyis változott a nóta és a helyzet tegnap óta, hát azt kell elébb megmagyaráznom, hogy kigyelmed is tudja. Másképp nem ér az egész semmit. Míg elmesélem, legislegjobb lesz, ha helyetfoglal.

Kis Péter arcán összegyűrődött a bosszúság mint egy rongy, de nem válaszolt durván, mert eszébe jutott, hogy még iaiz elmúlt esti kirándulás tagsági díjával is tartozik Zsigának. Ezért csak úgy mondta, csendesen, mintha hangfogó lenne a száján: — Hát beszélj akkor Zsiga, de igyekezz, mert nem sok időm lehet, meg a hold is feljön és akkor megette a fene az egész ma esti kirándulásunkat. — Míg ezt mondta, a tenyerében megigazította a kis szentjánosbogarat, mely amint észrevette, egészen elvesztette fényét. Aztán leült Zsiga mellé a kunyhó elé.

— Hát, úgy volt az Péter uram, hogy a tegnapi muzsikálásra idejöttek a határőrök és tudja, mikor olyan falcsul kezdtem húzni,... hiszen Péter uram is hallhatta, akkor kezdtek el engem pofozni, hogy hagyjam már abba azt a nótázást éjnek idején, mert ha nem, hát nem virradok fel szabadlábon...

— Azért nem is húztad tovább tegnap?

— Azért bizony. Nem engedték. Gyanút fogtak, hogy mindig azt játszom, hogy: „Magasan repül a darú, szépen szól...". Éppeniazért, ma este, — már megbeszéltük, — azt játszom, ha veszély van, hogy: „Túl a Tiszán, faragnak az ácsok...". Igaz, hogy nehezen fog menni a mai muzsikálás, mert megduzzadt a képem a pofonoktól, dehát, azért már én kitartok maguk mellett. És nélkülem meg úgysem ...

— Rendben van Zsiga, — szólt a Zsiga most már önmagát dicsérő szaváoa Kis Péter. Tehát ma este „Túl a Tiszán, faragnak az ácsok"-at játszod?1

— Azt, azt Kis uram, meg igen, még jó, hogy az eszembe jutott. A pofonokért darabonkint ötven fillért ígértek meg, Szabó Pista is, Horvát András is, meg Füle Bálint is, hát, gondolom, már megmondom Kis uramnak is, hogyha teheti, szintén nyugodjon bele abba az öt koronába.

— öt koronába? — horkant fel Kis Péterben az elégedetlenség, mint akinek kést döftek a szívébe csárdásozás közben, mert nem volt hajlandó átadni a párját. — öt koronába?..., tán megbolondultál te Zsiga?!... Nagyon csempész eszed lett amint látom, hiai te egy rongyos pofonért tizet akarsz elszámlázni. Hiszen, ha amúgy miagyarosan adnék neked néhányat jobbról, egy néhányat balról, hát meglátná a lelked a mennybélijóisten fogadótermenek előszobáját egyszer és mindenkorra, nemhogy még tíz pofont ki bírj állni egy amolyan határőrtől, akinek a pofonosztogatás a mestersége. Az azt tanulja évekig, meg a fogásokat, hát nem is csoda. Én egyet kaptam csak a Szedresektől a vámirodán az ősszel múlt egy éve, de még ma is érzem a helyét.

— Az Isten a tanúm Kis uram! — kezdett újra beszédibe Zsiga, majd, hogy hitelt érdemeljen szavai valódiságáért a következőképen folytatta: — Ha nem hiszi Kis uram, hát vegyen annyi fáradtságot, hogy világítson rám a villanylámpásával és nézze meg az arcom.

E szavakra Kis Péter már csupán kíváncsiságból is a szemébe világított Zsigának. Amit látott, az valóban ámulatba ejtette. Zsigának a két arca akkora volt, mint egy jókora dinnye. A szemei alig látszottak ki;, ha nincs középen az orra, nem is lát velük, mert összedagadt a< két arca egybe, mint mikor a Kemencében összekél és összesül két cipó.

— Ejnye, mégis csak igazad van, — mondta percnyi tűnődés után fejét