Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Mártonvölgyi László: Juhász Gyula Szakolcán
„Bús Morva mentén ánva kis Szakolca Emlékszel-e régi vándorodra? Ki itt tanyázott két keserű évet És ifjúból bölcs öreg legény lett. Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza A Tisza táját vágyó dalaimba”. Szeged volt szülőföldje, a pipaccsal tűzdelt búzatenger, napfény, azúros forró nyári ég. Ehelyett Szakolcán, nyitrai végvárosba jutott, hová még a vonat is nehezen talált el. Nagyváradon Ady, Ernőd Tamás és a többi bohém költő víg kompániájában élt, itt Szakolcán egy sárfészekbe jutott, unalmas környezetoe, és álmodozó egyéniségét, mely exotikus szépségek felé szállt, a hivatás nehezéke ide rögzítette az „Isten háta mögé”. Mert mi volt Szakolca 1912-ben? Haldokló végváros, zárkozott kis polgárokkal, ósdi házakkal, és magasabb irodalmi kultúrát talán egyedül a kaszinó falán függő Gvadányi arckép képviselt. Itt kellett élnie: a főváros köreibe, az Alföldre a nagyvilágba elsóvárgó költőnek. Csoda-e, hogy az a rengeteg melódia és dallam, melyet szívében hordott, itt egy fokkal tiszultabbá vált s hogy a remeteségben írt versek egész tragédiáját magukon viselik? Csoda-e, ha lelke fel-felsírt eboen a nagy elhagyatottságában? Hát írhatott ott máskép s nagy magyar lírikus mint alábbi versében? Ma hull a hó és álom hull a hóban Bólint a láng az üres kaszinóban. Az öreg doktor német lapba süllyedt. Mint vén kámzsás nézi a gót betűket. A szolga fát tesz a beteg parázsra Horácius hpl mezeid varázsa? Itt ólom-lábon jár a gond a hóban És Amerika rémlik a viskóban Amerika az aranyhimű távol sző be remény és kétség fonalából Ma hull a hó és álom hull a hóban Befüggönyözve a világ valóban. A függönyökön túl zene szűri hangját, Egy operában ma Puccinit adják. Nagy operában, bordó és aranyban És hull a hó és hull, hull szakadatlan”. Élt már valaha Szakolcán Magyar Poéta, Gróf Gvadányi József. Csakhogy ez a daliás magyar lovas generális önként „kvietált" Szakolcára, hogy egy élet impreszióit rímbe szedje s Szakolca csöndje idilikus munkahely volt számára. Juhász Gyulát azonban a fátum sodorta ebbe a kis végvárosba, fiatal éveiben került ide, telve vággyal és álommal a Morva föld tőszomsizédságába, ismeretlen emberek, ismeretlen falak közé, a kisváros fülledt mozdulatlanságába. A lázongás később elült szívében, szomorú fájdalommá szűrődött benne s a bánat, mely költészetének már azelőtt is velejárója volt. Szakolcán reménytelen nosztalgiává alakult. Lelkének szűk volt a kis város, de hiába röppent el gondolataival, hivatásának nehezéke visszahúzta s tehetetlenségében vissza hullott a kisváros falai közé. Amikor később végigsétál Szlovenszkón, az „emlékek utján” utolsó állomásként Szakolcán áll meg, ahol mint saját maga írta „fonyad az öröm és elhervad a vágy". Lelkem ma sétál a régi városokban Hol ifjú voltam és szomorú voltam. Némán borongok az öreg Pozsonyban, Hol ifjú lánnyal vígan kóboroltam. A csöndes Léva holdas udvarában Tűnt zongorát hall fölujjongni vágyam.
