Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Szalatnai Rezső: Levél a lázból. Esőben
Tiszta nappalon a Dunából kijött az idős isten, fűzfák nőttek a kezén, szemében borzongtak apró holdak, térült-fordult s íjjadon kilőtt az égre. Most zászlókkal integetnek felém az emberek, jöjjek hát le felhőösvénypimről, csillagok mellől a sárba? A te kezedben guggol az egész föld: nem szólsz, csak mutatod a megnyílt barázdákat s új rügyek szagával csavarod a szeleket. Lázverte ajkamon reggelre hóvirág nőtt: úgy küldöm most neked s tágranyílt szemem is vele, hogy vigasztalódj, míg felkelek. ESŐBEN w Enyhülő testem fekszik az ágyon és hallgatom figyelő tornyos homlokommal mint hull az eső s csörög át undok, szétmálló teste a csatornák zúgó bádogjain. Egész nap olyan volt ez a ház, mint egy akvárium, jártak benne az emberek mint fogoly aranyhalak: szomorú, béna szemekkel. Letettem piros nyakkendőmet, fölhúztam a zsebórámat s megszámoltam a pénzemet. Messze van tőlem harcos életem. Piaenj kisfiú, két hosszú tenyerem járja az orcád, álmodj szépet, neked van Kárpáthy Zoltánod, kalandos meséd, féltékeny hiúságod, nézd, itt lenn csak víz esik szakadatlan, de az öreg hegyivezetők a vacsoránál mesélték: fönn a csúcsokon szikrázva hull a hó, tőle a csúcsok borzalmasan fönségesek lesznek. Elsúgom neked: csúcs legyen belőled is fiam, hólepte nyáron is, erős, merész és igazságos! Fölemelkedem a párnán s elfutnak szavaim, hull az eső, én nézem az arcom szembe a szekrénytükörrel s gondolom: egyszer húnyt szemekkel így fog feküdni bennem a halott. •Szeretném mindenkinek megszorítani a keiét, aki egyedül hajtja le fejét ma este.
