Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Sebesi Ernő: Hősi halál

örül, hogy ez egyszer nem volt udvarias, hogy nem rohant a ceruzáért Most feláll, de a tanító nem vesz róla tudomást.

— Elgondolkozott — suttogják körülötte.

— Kérezkedj Peti, — tanácsolják neki a szomszédai.

A kis Petinek sürgős a dolog és megszólal:

— Tanító úr kérem!

A tanító úrnak úgy látszik nem sürgős semmi. Nem kiváncsi a kis Peti kérésére.

— Hangosabban — bíztatják többen is hátulról.

— Tanító úr kérem, tesisék kiengedni... Tanító úr kéé rém ... Semmi válasz.

Ha a tanító most ráordított volna a kis Petire, akkor se ijedt volna meg úgy az osztály, mint attól a konok, megátalkodott csendtől és hallgatástól, mely úgy áradt a tanítóiból, mint valami örök némaságra Ítélt emberből ...

A ifelnőttek közben már abbahagyták a röhögést, a padszélén ülők előremerészkedtek, lábújjhegyen közelítették meg a pódiumot, de visszasompolyogtak rögtön. Mintha odafagyott volna arcukra az iménti mosoly.

— Ez még nem volt soha, hogy elaludjon — meditáltak maguk elé.

Krivda Károly, az iskola legerősebb tanulója, akinek még három perccel ezelőtt vörösre húzta ki a ifülét a tanító, körmeit tépi, úgy harapja a fogával és a rémülettől egy hangot sem tud kiadni.

A szomszédja, iLandesmann Leó. Az iskola esze. Krivda Károly háta mögött ő is odasompolyog a pódium felé, néma taglejtéssel csitítja a termet, mert a fiúk között többen felugráltak a padokra a kislányok meg összedugták a fejüket, mindenki tudja, érzi, hogy valami szokatlan dolog történt, nem is annyira a tanító úrral, mint inkább ővelük ...

Pánikról azért szó sincs.

Csodálatos de majdnem mindnyájan úgy érzik, hogy csak próba az egész, hogy csak alszik a tanító, csak úgy mimeli, mintha meghalt volna... Bizonyára ki akarja lesni, hogy hogyan reagálnak erre a gyerekek.

Krivda Károly most odasúg valamit Leónak.

— Nem létezik, — mondja Leó ellenmondást nem tűrő hangon.

— Nézd a szemeit, nyitva vannak, — védekezik Károly.

— Az semmi, — kiált rá fölényesen Leó.

— Hogy gondolod azt, hogy az semmi?

— Hisz ez az éppen — magyaráz titokzatos fölénnyel Leó. — Ez az éppen, hogy nyitva vannak a szemei...

Egész gyűrű figyeli Leó szavait.

— A nagyapámmal éppen úgy volt. — És most elhallgat.

— Beszélj már, — türelmetlenkednek többen is.

— Éppen úgy volt, hisz ösimerted, ő mindig bújta az ő vastag könyveit, és ő is így maradt ülve, a könyv előtt a karosszékben, nyitott szemmel, mint most a tanító úr. — Elharapta a többit, de most, hogy nem mondta ki azt a szörnyű szót, ami ott lóg a fejük fölött fenyegetően, most erre felsírnak a gyerekek.

Visítva, sikongva jönnek a cérnahangok. A nagyobbak maguk is