Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Erdőházi Hugó: Felhők

ERDÖHÁZI HUGÓ:

FELHŐK

A felhők bús gondolatok, kiülnek az ég arcára, kék útakon barangolnak, mint Kain lelke, tavasszal fölényesek, akárcsak ők, a miliomosok, úgy járnak-kelnek a világban.

Este titkon surrannak a csillagok között,

szelíden fénylenek, mint zöld fűben szentjánosbogarak; áprilisban hegyek csúcsán ráhajolnak a lázadó földre, füstölgetnek, lázadók gyújtotta városokra emlékeztetnek —

láttam felhők sűrűjében kószálni a bánatot, régi-kedveshalottakat, arcuk vékony vonalait, ahogyan homlokukkal felém pihentek; a felhők csöndes temetői a múltnak, oly szomorú a sorsuk, örök búcsuzás tájaktól, tengerek felől földek fölé, földek felől a végtelenbe szállnak — a hazátlan felhők;

a felhők bús gondolatok, földönfutó Kain átkával suhannak a világban, nincsen fészkük, kakuk-sorsuk végigsikolt a táj felett, ahol rimánkodó, bús beesett arcuk elszáll, mint ember testéből a lélek utolsó pillanatban...