Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Szalatnai Rezső: Kosztolányi Dezső

is, mellyel a költő a fiatal írókra fegyelmező és erősítő hatással volt s ebbe a kategórikus magasságbai vitte fel a gyönge szó testén ez a nagy író a magyar írástudó felelősségét is.

Míg Ady állandóan búcsúzik és menekül a magyar sors éjszakájába, miot az eltévedt lovas, akinek vak ügetését hallani a tájon, úgyhogy erdők és ódon nádasok láncolt lelkei felriadnak, addig Kosztolányi láthatólag! nyugodtan mereng ugyanazon a tájolni, az őszi színeken. Ö az új magyar irodalom nagy merengője. Kosztolányi nem írt semmit a magyar politikai kérdéssel kapcsolatban közvetlenül. Ady vissza -»vissza térő szava, „a magyar sors" nem is fordul elő egész költészetéiben. Mégis e két (költő, mint elütő típus, s velük szinte jelképesen az egész magyar poézis Ady-féle elsőrangúan magyar és Kosztolánybféle elsőrangúan indoeurópai képe egy magasabb egységben találkozik egymással. Ady a nemzeti-népi konkrétumok imádásával, Kosztolányi a finom metafizikai elvontságok követelésével. Ady lírájában a nemzeti-erkölcsi a lényeg, Kosztolányiéban viszont az emberiesztétikai törvényesség. S mindkettőben ott van a magyar líra kettős hagyományának forrása: az antik műveltség és a rendületlen kereszténység, bár a bő Isten-versű kálvinista Ady mellett a katolikus Kosztolányi mint Isten-élmény nélküli, mindenféle pozitív vallási vonatkozástól távol álló, inkább paintheista szemléletű lírikus látható.

Petőfi nevet adott a pusztai sorsnak, megszólaltatta az alföldi tájélményt, Ady a magyar sors történeti és metafizikai élményeit nevezte meg, Kosztolányi Dezső a magyar város élményeit szövegezte, lelket lehelt az ódon házaik és bérpaloták (közé. Gondoljunk csak a Pestről és Szabadkáról írt verseire, meg' az Őszi koncertre, a lírai szépség és hangiuHat eme tokaji aszújára. Kosztolányi szellemi andalgó és féktelenül kíváncsi lélekbúvár. Minden írása hibátlan, mély és tiszta. A hangulat, amit felidéz, szinte földtelen, égi távlatókba emeli az olvasót s ha elemezni kezdjük a varázsló mondatokat, kitűnik, mily pontos, egyszerű szófüzésék ejtettek rabul. Semmi homály, tüntető durvaság, vagy pajzánkodó ízetlenség nincs írásaiban. Mindén higgadt és érzékkel, ésszel felifogható. A mesterkéltség, a Ihányavetiség, a stilisztikai szemfényvesztés és mindenáron való szó-szellemeskedés teljesen hiányzik Kosztolányi Dezső írásaiból. Ha megkérdeznék, kit adjak a magyar ifjúságnak olvasni, stílus-ismeretek gyarapítása végett, habozás nélkül a modernek közül Kosztolányit ajánlanám. Holott a szavak helyett a melódia marad meg az olvasás után Kosztolányiból. Ezért áll oly közel a muzsikához. Almikor Kosztolányi egyik szép versének, az Üllői úti fák címűnek, Lányi Ernő-féle zenéjét hallottam, az az érzés fogott el, hogy ez a zene nem is lehetett más, hisz a vers maga adta ezt a búsan szálló sajátos dallamot. Persze a Kosztolányi-versék nem mind szavalásra-valók, sokszor „optikai stílusuk" van, és még így is bizonyos testi-lelki helyzet kell hozzá, hogy a hatás hibátlan legyen. így vagyunk egyébként a modern lírával másoknál is. Embertől emberhez vihetők csak ezek a versek, egyénenként! Bár vannak Kosztolányinak olyan versei is, amelyek kórusra valók, vagy amelyéket hallgatva értünk meg különösen és tömeghatást idéznek elő.

Sokat írtak az esztétikusok Kosztolányi megfigyel őkép esség érői s alakrajzoló tökélyéről. Tényleg, egészen különös tehetség volt e