Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-04-01 / 4. szám - Szitnyai Zoltán: Csak az egyszer
Ugyanakkor Göndör is odanézett. Meglepődött és kényszeredett mosollyal meghajtotta kissé magát. Istvánnak egyszerre eszébe jutott, amit a távozó vendégek után kiáltott. Szóval ez volt a megbeszélt program, amelyből őket szándékosan kizárták. És most úgy néz rájuk Göndör, mintha azt mondaná, hogy ezek meg hogy kerülnek ide? Csak úgy, mint önök, kedves Göndör úr, ha megengedi. — Hozzon egy rezervál, — kiáltott oda a pincérnek hogy Göndör is meghallhassa. És most jöhet a tánc. Gyönyörű tánc volt, mámoros, boldog lebegés. Olykor átlestek Gondorélk felé, ahol az urak kitágult szemmel nézték Erzsébetet és a hölgyek ugyanazokban a féligi utcai ruhákban szinte elfakultak ennyi1 ragyogás között. A platina színű asszony kedvesen elmosolyodott, amikor tékiihtete összetalálkozott az Istvánéval. Az merev arccal továbbtáncolt, mintha nem vette volnai észre. Már mindenfelől őket figyelték. Olyan volt az egész, mint valami győzelem. A zene elhallgatott. Visszamentek az asztalukhoz. Ugyanakkor Göndör közeledett feléjük. Máir messziről mosolygott. — Követségbe jöttem. Az egész társaság, kéri, hogy fáradjanak át az asztalunkhoz. —• (Na, —1 gondolta magában István, — ez lesz az est fénypontja. Mosolyogva rázta a fejét. Nagyon kedves, de ők épp mennék már. Pezsgővel kínáltai Göndört és közbe intett a pincérnek, hogy fizetni akar. Szórakozottan vette át és nadrágzsebébe süllyesztette a visszajáró pénzt. Aztán felállt. — Ne vedd rossznéven, de Erzsébet már nagyon fáradt. Az i(s gyönyörű volt, amint kivonultak Göndör páholya mellett és Erzsébet könnyed biccentéssel, leereszkedő „pá"-t hullatott a kedveskedve mosolygó hölgyek felé, István meg utolsó papírpénzét ejtette a zenészek asztalára. A portás -adaintett egy taxiit és ők beszálltak. Az andalgáslhoz már túli késő lenne. István a zsebében maradt ezüstöt számolgatta. — Épp hogy elég lesz, — mondta félig hangosan. Erzsébet önváddal teli tekintetet vetett rá. — Minden élment? — Sajnálod? — Ha t e nem ... _ Én? Elvégre egyszer mi is megengédhettük magunknak. Az asszony odaibujt hozzá és a vállára hajtotta a fejét, olyan mámoros sóhajjal, ahogy a jó álomból felriadt ember visszamenekül az álom folytatásához.
