Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Kritika - Marék Antal: Ölbey Irén: Szeptemberi láz
legteljesebb elismerést és hódolatot kapta ura verseskönyvében, amit aszszony életében vagy életen túl kaphat. A költő felesége nem halt meg, mert a versekben tovább él, emberi hibákon s vergődéseken túl megnő, a hangulat ragyogásában még fényt is kap s ezzel helyét az emberi szánandó örökkévalóságban mindörökre megtartotta. A hang, mely az emlékezéseket költői nyelven elindította, nem modem s nem is mai. Az elmúlt század végének költői írtak igy, ezen az ünnepi, komoly hangon s a korabeli gazdag lírai termés nemes pálmát kölcsönzött számukra. Ezen a költői nyelven megszólalni nem szégyen, kiváltképpen akkor nem az, ha olyan meghatóan nemes érzést tár fel, mint amipő az elhalt Társra való fájdalmas emlékezés. Teljes mértékben egyek vagyunk a költővel, aki a múlandósággal felvette a harcot s ifjonti sorokban bizonytalan időre elnémult érzésekre apellálva, visszaidézett emlékünkbe egy régi világot. Ez a világ esztendőkben nincs is távol mitőlünk, világszemléletben mégis évszázadokkal elhúztunk tőle. Boldogabb-e a világ igy? Ezt már most is megmondhatjuk: nem. A ma költőjének fantáziáját jobban izgatja a görl spleenje, mint a feleség komplikálatlan lelkisége. Pedig milyen emberi ez így: Te voltál az én életembe A legnagyobb, legszentebb áldás — Óh hogyne volnék hát érette Az én jó Istenemnek hálás? Most szép lelked az Égbe felment, S nekem árván kell itt maradni — De jóságos, bölcs Istenemnek Hálát tudok csak most is adni . . . A költő maga is érzi, hogy mondanivalója nem való a mába s ezért ekképpen vall: Lesznek majd, kik bámulva mondják, Hogy voltaképpen mint lehet Vén, ősz fejemmel írni hozzád Forró, szerelmes verseket? Hiába szól, hiszen az, kihez e kedves emlékek raja fűzi, már rég halott. S mégis azt kell hinnünk, hogy nem hiába, hiszen az öregség szent éveiben él még riadtan a kor, hová valamikor a költő frissen s mondanivalóinak bőségében tartozott, öreg asszonyok élnek a lefüggönyözött szobákban, kiknek érthetetlen a ma, a fiatalok gyötrelme s bizonytalan vergődése, öreg emberek élnek, kik efelejtették régen költőiket s akiket elkapott száguldó rohamával a holnap s akik kétségbeesetten kapaszkodnak a felkínálkozó élet olcsó örömei felé. Ez a tiszta hang örömteli szózat számomra, mert azt jelenti, hogy valahonnan felkél a tisztaság napja s ragyogó reggeli fényével bevilágítja ezt a sötét tájat. Ez kellene: fény, tisztán csurgó, reggeli napsugár, melynek villogásában egyszerre megfiatalodna a világ elaggott szive. MARÉK ANTAL. ÖLBEY IRÉN: SZEPTEMBERI LÁZ. Singer és Wolfner kiadása. Nemes költői arckép rajzolódik elénk a Szeptemberi láz című verskötet olvasása közben. Költő csak fejlődés utján juthat el ehhez a nemes hanghoz, a gondolatoknak ehhez a szárnyaló s mégis emberi mélységbe hatoló áradásához. Ezt a költészetet, amely nyugodt ritmusban lüktet s nem tartogat meglepetést az olvasó számára, elindulásában is önmérséklet jellemezte. A fiatalság éveiben mindez erény, mert a gondolatok hirtelen és mértéktelen áradásában sokszor belevesz rendszert kereső életével a költő maga is. ölbey Irén valamelyes kifejezésbeli rokonságot tart fenn Áprily Lajossal, ki költészetével a nemesveretű, utolsó szóig kicsiszolt lírikust jelenti. Itt ott mintha Falu Tamás szólna (Seb.). Mindez természetesen pillanatnyilag sem sértő a költőre, hiszen a magyar líra mindenkor annyira bőtermésű volt s annyi eredeti költői kvalitást mutatott ugyanabban az időben, hogy hatásuk alól új költő sohasem vonhatja ki magát teljesen, ölbey Irén eredetisége a mondanivalók komolyságában lelhető fel. Eredeti gondolatai üdítően hatnak s megkapóak. (Anyám a verseimet olvassa.) Az egyensúlyban álló gondolatokhoz keresve sem találhatott költőibb kifejezési formát, mint a rítmes gondolatközlést. Zárt egység minden verse, de nem börtön, hanem meleg gondossággal elrendezett szoba. Két párhuzamos vonal a gondolat és a forma, amik egymással szoros össze
