Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Muhoray Elemér: Medgyessy Ferenc

dő és a szemhatáron szinte túlérő emelkedő. Ezen az úton csak az egyedüljárók tudnak végigmenni. — Az alkotók útja ez.

Medgyessy — mintha későbbi életének jelképe lett volna — diákkorában sokáig eltűnt szorgalmasan rajzolgató társai között. Mire felfedezték, hogy „tud" rajzolni, elment a kedve, mert közben ő is tett egy felfedezést; a tökéletes rajzkészségű kisdiák meglátta, vagy talán inkább megérezte, hogy a tanár úr nem „tud" rajzolni. Ez kiábrándította és rajz helyett görögöt tapult. Végűi is orvos lett. Már gyakorló orvos, mikor váratlanul kimegy Parisba, hogy festőművész legyen.

Agyagot szinte véletlenül vett iái kezébe. A vászonnal nem boldogult, — ez a benne feszülő erőteljesebb formáknak túl könnyű anyag volt. Egy „rossz" órájában szórakozottan gyúrni kezdett.

— Csak úgy peregtek ki ujjaim alól a> formák.

Ekkor érezte, hogy minden azért történt, vagy sok minden éppen azért nem történt, hogy ide eljusson. Felhagyott minden „tanulással". S mint a r^“ ményét vesztett aranyásó, ki bőséges sárga-kincsre bukkant, úgy ásta magát a Louvre-ba. De eleinte a képzőművészetnek ez a méltán híres arzenálja is megcsalta.

— Az európai anyag nem adott nekem semmit. Rodin ugyan sokáig elkápráztatott, de ivégül is „megláttam", hogy az indulatoknak ez a gazdag formaművésze is mindig kikerüli a végleges formamegoldásokat és a teljes kifejezés elől félmegoldásokba menekül.

Ez a felismerés végérvényesen az ősművészetek felé hajtotta. Az egyiptomi, asszír és a többi őskultúrákban megtalálta azt, amit mindezideig hiába keresett, — a lényeget. Az örök álló művészet jelentkezett meg előtte abban a tiszta, egyszerű valóságban, ahogyan a valóságos művészet mindig is jelentkezik.

Ha Medgyessy Fefenc alkotó munkásságát felmérjük, éreznünk kell, hogy ez a találkozás sors volt, a művészet és művész törvényszerű egymásra találása.

Ami ettől a találkozástól a máig történt, az jellegzetesen alkotóművészi. Majd elvész az elismerések tengerébe, a külföld lelkesen élteti, mint az új és magyar szobrászművészet megteremtőjét. Olyan becse van kint, mint egy nagy feltalálónak. Ugyanakkor a magyar fővárosban mai napig sincs egyetlen szobra sem. A magyar kultúrára igényesebb, haladóbb vidéki városok kárpótolják. Debrecen, Baja, Sárospatak már Medgyessy-szobrokkal díszítette magát. Újabban Veszprém és Székesfehérvár állít tőle szobrot. Egyik alföldi város Dózsa szobor iránt érdeklődött nála.

★

Mielőtt a felvetett kérdésre válaszolna, végigvopultatja előttünk a sajátos tulajdonságú európai nagykultúrák képzőművészetét.

— A németé súlyos, nehézkes, a művekben sok a tudás, ami a megtanult elvek következetes gyakorlásában mutatkozik meg. De hiányzik belőlük a művészet melegsége. Az olasz meghatározója a művészi komlyság s amellett lényegesen többoldalú, mint a német. A francia velük szemben sokkal könynyebb. Előadásban európaian előkelő. Nála aiz olasz komolyságot is a formai könnyedség váltja fel.

— A sajátos magyar művészet ezekhez képest általában primitív-művészet. Szinte teljesen tradíció nélkül, de ezzel közel felérő adottságai vannak: Egyszerűbb és emberibb érzéseket mutató formai elevenség, játékos naivitás, népdalszerű fordulatosság és egyszerűségében is hatalmas kifejező erő. S az egésznek valami mély, alig magyarázhttó feszültség ad magasabbrendű művészi jegyet.

— Az egyetemes értelmű művészet szempontjából milyen mértékben értékelhetők ezek a sajátosságok?

— Feltétlenül komoly mértékben. A Nyugat, de általában a külföld, különösen a kint kiállított magyar művekkel kapcsolatban állandóan hiányolja is a sajátosan magyart.

— Miért?

— Miért. Bizonyára feltételezi. Talán az európai művészköztudat jobban nyilvántartja említett adottságainkat, mint mi magunk.