Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
lóbap. Ez pedig nagy szó volt abban a faluban, ahol minden található volt, csak gazdagnak mondható ember nem. Sokan irigyelték, pedig senkit sem bántott. Sőt, sokszor ő látta el jótanácsokkal a féífailut. Akármi történt is a faluban, mindenki megbecsülte és első helyre választották. A bíróságot azonban megúnta. Meg is értettem. Akkoriban már bolondjára jártak a rendeletek és az előírások és Vilkére éppen új jegyző került, úrnak ugyan nem volt nagyobb úr, mint az előtte valók, hanem az új nemzedékhez tartozott. Türelmetlenebb volt és a parasztot nem ismerte. Mint városi vendéglős fia, mindig csak a pálinkás parasztokat látta; akik adót is tudnak időre fizetni, ha telik a pálinkára. Berta Sándorral együtt csendes úrgyűlölők voltunk. Ha a tanfelügyelő kijött, ő szidta helyettem. Pedig mindig halogattuk az új iskola építését s föl sem építették addig, amíg ott voltam. Isten tudja miért, nekem tetszett az az ósdi, alacsony épület, aztán a falu zsebét is én ismertem jobban, hát magam voltam 'az, aki egy-egy évet mindig kikunyorált a hatóságoktól. Majd, majd ha elmegyek, akkor úgyis kell építeniök, mondogattam magamban, addig maradjon minden a régiben. Nyugodt ember volt kifelé, bár bévül úgy sustorogtak benne a gondolatok, mipt amolyan kisebbfajta országépítőben. Káromkodni nem igen hallottam, ami nagy szó 'volt. Egyszer a feleségem — éppen karácsonyi pásztorjátékhoz készülődtek, s persze az én konyhám volt az angyalok öltözője — a kezébe nyomta a forró moslékos fazekat, hogy segítsen a disznók körül. >— A szentyit a gazdájának! — kiáltott fel, mert a fazék forró volt s ez volt a legnagyobb sértés, amit rám vonatkoztatott. Azt hiszem, a legjámborabb ember is hasonlót mondott volna. A politikáról is sokat beszélgettünk, s mindketten valami rendes magyar párt hívei szerettünk volna lenni. Amikor ezerkilencszázhuszonötben együtt olvastuk, hogy Szent-lvány József azt mondta, hogy éhes gyomorral senki sem lehet jó hazafi, és segíteni kell a gazdanépen, őt választottuk vezérünkül. A kisgazdapártnak egyébként is sokat köszönhettünk. Jelsőcön írtam Fehér Galamb című népszínművemet, mert arra gondoltam, hogyha pályázatok útján be is kerül egy-egy színdarab, még mindig kevés ahhoz, hogy a falu népét eltarthassa. Mert a háború után mindenütt föllendült a játszó kedv, s nem volt az a színdarab, amit a falu le nem játszott volna. Petyi Péter pajtájában folyt le a premier ezerkilencszázhuszonnégy farsangján. Berta Sándor volt a fősegítség, maga is nagyobb szerepet vállalt, s általában, az akkori házasemberek mind szerepeltek benne. Legényeket, lányokat inkább csaik szemre választottunk. Az előadás után azt hiszem ő ment be Losoncra elmesélni, hogy a tanítójuk színdarabot írt, s azt jó lepne Losoncon előadni. Már járt bent valamelyik falu, azt hiszem a bolykiak vagy a kalondaiak voltak. így került ki hozzám, aki addig még nem beszélt párttitkárral, Kristóff Sándor, a kisgazdapárt losonci titkára, későbbi kedves jóbarátom. így kerültünk be Losoncra a kisgazdapárt égisze alatt egy pompás előadásra. Valóságos diadalmenetben vonultunk be, de talán még szebb volt minden, ahogy rózsaszínű hajnalon, felvirágzott szekerekéin hazakerültünk a falunkba. Végigmentünk a nagysoron és a kissorcp, énekeltünk, lármáztunk, az egész falu talpon volt, s az otthonmaradtak is ünnepet ültek. Először történt meg, hogy Jelsőcről tudomást szerzett a szűkebb világ. Most már mind éhesebbek lettünk a kultúrára, tanfolyamokat rendeztünk, előadásokat tartottunk, igaz, hogy már Petőfi centenáriumát is megünnepeltük. A Jókai centennáriumra engem is meghívtak előadóul Losoncra, s ott, a Vigadó nagytermében, az én derék jelsőci szegény földműveseim alig tudtak mit csinálni örömükben; hogy a tanítójuk ott van az „urak" között és ő is előad. Csak később mesélték el barátaim, hogy amikor a pódiumra léptem, Csernák Jani, az iskolagondpok lelkesedve mondotta:, — A semmi, ami eddig vót, most gyön a mi tanétónk, a tud csak valamit! S amikor hazajöttem Losoncról, ők fizették a bort is, amit útközben ittunk, és a község számlájára adfák a szekeret.
