Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
Ráncba is szedte őket, de alkalmasint azon a május éjtszakán ismerte meg közelebbről, Petyi Margitkát, szőkehajú, kékszemű tanítványomat, s a komoly emberekhez nem illő komolytalansággal alkalmasint „jóra is jött" vele. Egy évvel később feleségül vette, s hajnalban együtt ugráltuk át a Szent Iván tüzét. Ennyivel tartoztam neki, legjobb munkatársaim egyikének, aki. sok nehézségen átsegített egykedvű természetével, fürkésző tekintetével és becsületes, magyar szívével. Ahogy Csernák István emléke most itt áll előttem, arra, gondolok, hogy miért is ment ki Kanadába, amikor otthon is volt egy fertály földjük, s szerényen megélhettek volna belőle. De aki többször a szemébe nézett, az észrevehette benne azt az el nem fogyó vágyat, hogy különb és jobb legyen, többet adjon és kapjon, mint amennyit a sors aiz én falumnak szánt. Hallottam, hogy jócskán gyűjtött is, és megint itthon van. Megöregedett, a tartása is olyan rnár, mint az apjáé, és gyerekeik vannak. Vajjop rendez-e még valamit és éles, természetes eszével segítségére vam-e az új tanítónak? ★ 12. Éliás Ferkó háza pontosan szemben volt az iskolával. Szűkszavú, egyenes ember, a felesége, Borcsa is szótalan, de legalább mosolygós képű. Hozzánk mégis a legközelebb álltak Marcsa néni és a kis Tónika miatt. Marcsa néni volt ai mi „vénkisasszonyunk", Tónika pedig a lányom játszótársa. Sokszor megtörtént téli alkonyaikor, hogy Marcsa néni beült a. konyhába a fás ládára, megrakta a tüzet és kéretlenül is beszélni kezdett. A hangjához már úgy hozzászoktam, mint a vízparton lakó a patak csobogásához. Nem is tudtam elképzelni, hogy valamikor elmaradhat mellőlünk. Tónikával együtt úgy odatartoztak ai családunkhoz, mintha együtt születtünk és nőttünk volna. Tónikát is Marcsa néni kényeztette el, mint ivalami kis herceget. Mindig az ölében tartotta volna, pedig a gyerek a földön akart játszani. — Virágszálam, kedveském, édeském, rózsám — becézgette, s a kis parasztgyerek mesékből lopott édességet kapott az öreganyjától. Mert van valami ezeknek az öregeknek a szívében, ami fiatalságukban csak bimbózik, bimbózik, de anyaságuk sem képes virággá bontani. Sok mindent meg kell élniök, sok mindenen át kell esniök, hogy a szépséges szülői fájdalmat, azt a telhetetlen gyönyörűséget a maga egészében átérezzék. Amig fiatalok, csak dolgoznak, az öregek haragszanak még az unokára is, mert elvonja a fiatalasszonyt a munkától, amikorra meg megöregszenek, maguk is szófukar vagy fecsegő öregasszonyokká válnak, akiknek mindegy, hogy az Isten érzéseket is teremtett-e az emberekbe, vagy csak azért küldte őket a földi életre, hogy itt a félfertályokat, a fertályokat meg a félházhelyeket megdolgozzák. Marcsa néni az unokáján keresztül lett először igaz édesanyává. Ahogy ott ült a fás Iádén, és ahogy minden mesélő kedve mellett is mindig aiz unokáját leste, olyan volt, mintha az ég rózsát fakasztott volna két szemébe, amely azért van, hogy mindig sugározva nyíljon. Tónikával aztán megtelnék két egész könyv is, mert ahogy ők játszottak az én lányommal, azt aligha jegyezné fel valaki. Néha megtörtént, hogy amikor javában kerestük őket, éppen a kaszával játszottak, amit pihenőbe állított Ferkó szomszéd. Még egymás fejét is le akairták vágni iele, de két őrzőangyal mindig ott settenkedett körülöttük, s így csak az elgondolás maradt meg, a kivitelt elhalasztották a mennyországban. Arra is emlékszem, hogy egyszer kalácsot sütöttünk (kalácssütésekre mindig visszaemlékeztem, mert magam is éppen olyan szegény voltam, mint a falu) és a konyha előtti padra tettük ki a két gyerek részét. Félóra múlva kinézek, a két darab kalács ott van, de helyette hajában főtt krumplit esznek vidáman a gyerekek, amit a disznóknak készítettünk oda. A cigánysorra is eljártak, de Tónika a félútról a férfi óvatosságával visszafordult, s így a dögpecsenyére, dögsonkára Galamb Anna kisasszony csak az én lányomat csalta el. Úgy jött haza onnan, szinte felfuvalkodva, mint a gyenge kisborjú, s amikor nem ízlett neki az étel, s megkérdeztük, hogy hol járt, őszinte szóval, minden háttér és kertelés nélkül bevallotta: — Galamb Annánál voltunk, sonkát ettünk. És itta rá a vizet, talán egy dézsányit is megivott volna.
