Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron

Jobban meg se mondhatta volna,, mert a nő varázsai a gyerekek említésére egyszerre elillan. Haza is ment a menyecske, de azóta más szemmel nézett az apósára.

Szánkó kellett volna a kislányomnak, meg fekvőszék nekünk, öregeknek. Nem moindtuk neki, de az öreg magától kitalálta és meg is csinálta mind a kettőt. A fekvőszékbe ugyan nem mert beleülni, vagy öregnek vagy nehéznek gondolta magát, de a szánkóra ő is ráült és fejcsóválva mondogatta:

— No, ez nemcsak Mártuskát tartja meg, hainem anyukáját is. Éppen olyan nehéz, mint amilyennek kell lenni.

A szánkó ki is tartott mindaddig, amíg városba nem kerültünk, s oda ajándékoztuk valakinek, mintha csak szégyeltük volna kirívó falusi származását.

★

11. Csernák

János a Sándor bácsi testvére volt. Amolyan falusi arisztokrata', aki mindig a pipa mellől beszélt és úgy gondolta, hogy szavára nemcsak a kissornak, de az egésiz falunak, talán még Vilkének, Darócnak, Tőrincsnek, Kalondánaik is föl kell figyelnie. Világot is járt az öreg, elkóborolt az mindenfelé, s ha dolgozni is nyugodtan dolgozott, mindig rendben volt a házatája.

Volt egy nagy, lomhának látszó fia, Gsernák István, aki Losoncon járt iskolába, egy-két gimnáziumot is végzett, a losonci gyerekekkel is barátságot tartott. Nyugodtan, kimérten járkált és dolgozott, akárcsak az aipja, és vele sütöttük ki a felgördülő függönyt, amiről a losonci lapok is a teljes elismerés hangján emlékeztek meg. Ha színdarabot rendeztünk az iskolában (olyan falu volt ez, hogy előttem még senki sem próbálta a lelkűket nyitogatni) Csernák Pista volt az első, aki benyitott hozzánk. Sapkáját fölakasztotta a szögre, amit ugyan a nyújtóiénak készítettünk, de ő fogasnak nézte, s aztán nem is hozzám szólt, hanem a feleségemhez:

— No, naccsád, megint készül valami.

Azzal leült, aztán egészen másféléről kezdett beszélni. Félszemmel azért rám-rámkacsintott, nem veszem-e igénybe a szolgálatát. Én hallgattam. Tudtam, hogy kéretni fogja magát, s csak lassacskán, szernfényvesztéskép puhul, de ha nem ő segített volna minden színdarabnál, életreszóló harag lett volna belőle.

Egyszer a Petyi János pajtájában rendeztünk majálist. Nem volt a közelben olyan hely, ahová mindnyájan kimehettümk volna, aztán tekintettel kellett lennünk arra is, hogy sok az apró gyerek, öregek is vannak, a. marhákat is idejére meg kell etetni, hát a pajta mellett döntöttünk. Meghívtam losonci barátaimat is, kijöttek Hercsuthék, kis zongoraművésznő lányukkal. Kijött az írógárda is, Darkó István, Győry Dezső és Simándy Pál. Marék Tóni valami miatt nem jöhetett, vagy talán akkor ment haza Katalinhutára. Jött helyette Kövy Árpád, a losonci református tiszteletes. Szilassy Béla adta neki a kocsit, és a falusiak tisztelettel néztek a vasderesekre. Áz emberek nem igen érdekelték őket, de a vasdereseket apraja-nagyja megbámulta. A losonci vendégek jót mulattak, megbámulták a „fölgördülő" függönyt, ott táncoltak, beszélgettek a pépemmel, s akkor először éreztem, hogy milyen jó falusi tanítónak lenni, s a népért a néppel élni.

Csernák Pista ki is jelentette a látogatás után:

— Hát ez a Győry Dezső jól tud táncolni, de azért szebb verseket is írhatna. Mondja, tanító úr, nem beteg ember? Mert olyan cingár, akár a piszkaiéi!

Darkóékkal jobban meg volt elégedve, de Simándy Pálra már azt mondta:

— Ha nem tudnám, hogy református pap ez is, hát zsidónak nézném. Mit szól hozzá, tanító úr?

Én azonban keveset szóltam, mert teljes mértékben élvezni akartam Csernák István barátom beszédjét, és hallgattam.

A majálisok után táncmulatság volt, amelyre nekem kellett felügyelni, mert én voltam a felelős a rendért. Egyszer, éppen igazi május volt, azt mondja Csernák István:

— Menjen csak haza, tanító úr, majd itt leszek én! Úgy ráncbaszedem ezeket a taknyosokat, hogy no...