Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Morvay Gyula: Egy ember érkezett

— Nem értem, hogy miért nem örülnék ezek az emberek. A másvilágon akarnak örülni? Az a föld még nem minden.

Minden ember lépése, miniden asszony 'kendőkötése, lányok szoknya dieréikszorít ás a pedig azt mondta, hogy az a minden, mert abból lesz az életerő, aminek örülhetnék, abból lesz a aél, az értelem. Szegényen? Ki szereti?

Amilyen egykedvűen és ijedten, könyörögve jelentették néki, ha valahol szülés készült, olyan egykedvűen jöttek el bejelenteni, hogy meghalt a kis angyalka. Mindegyiket megvizsgálta, de semmi jelet sem talált.

— Pedig gyilkosok, mert élve jöttek a világra.

BacsOkéknál volt legelőször, azt a kis gyermeket figyelte legjobban, de egyik naip azt is halottnak jelentették. Megvizsgálta: semmi jel.

— Gyilkosok, mégis gyilkosok és én újra megvizsgálom!

Újra megvizsgálta a halált, de az csak halálnak maradt. A községházára ment.

_Egy hónapja, hogy itt vagyok és még nem is voltam a hivatalban. Elmegyék.

Még néhány napig várt és akkor elment.

Az udvar bogyói megpircsodtak. Az őszi dér már a levegőben bolyongott.

A folyosó falán tompa susogással zizegtek az árverési, házasságcédulák és a fakult hirdetmények. A tanácsteremben egy sereg ember. Néhézillatú füst feszült felifelé. A fal melletti székre ült és várt. Előtte mentek el a parasztok. Eredő törköly, a határ illatos tisztaságát jelentő jószág, istálló fojtott ereje kavarogtak mellette. Zsongott a terem.

Néha megnyílt az embertömeg. Ilyenkor látta, hogy a biró az asztalnál tárgyal, biztos szóval szid és ráolvas. Éppen Bacsokné volt ott.

— Magát is beidéztettem a ikisbíróvai Bacsokné. Nem szégyellj magát? Tudom, hogy a földet vágja a fejemhez, de hát emberséget Is kell nézni. Ha már megszületik az a csöppség, hát hadd kínlódjon, hadd szenvedjen ezen a világon, de ne haljon meg. Érti? És ne az édesanyja ölje őt meg. Érti? Szégyelje magát Bacsokné!

Kifújta; magát a bíró. A teremben csend lett. Feleletet, sírást, káromkodást, emberi megindulást, vagy töredelimet vártak, mind elmaradt. A csendesség ijesztett közöttük. A segédjegyző szüntelenül verte az írógépet. Akárcsak gépfegyver szólt volna, vagy kukoricát pattogattak volna, úgy kattogtak a betűik.

Az orvos felfigyelt Bacsoknéra. De már sokáig várt, a segédjegyzőnék szólt.

— Kéremszépen, hol találom a jegyző urat?

— A határiban kéremszépen. Mé vadászni ment, de mindjárt jön. Mi tetszik?

— Az új orvos vagyok. Bemutatkozom.

— Én vagyok a segédjegyző.

Még mindig a széken ült a segédjéig ző. Rezes orra volt és mintha zmost is szédülne. Nagy nehezen aztán felállt, az egyik félhez szólt valamit, majd az ajtó felé indult, de úgy, hogy állandóan a terem közepe felé volt fordulva. Nadrágja hátulsó felét egyik kezével összeszorított a és Tarolva ment ki.