Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Ölvedi János: A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza

játosan zavart, materializált formákban éltek és alig jelentettek mást, mint a mindenkori kenyéradót, a jogilag vett államot, akit megbecsülni és szolgálni honpolgári kötelesség, de akinek szellemi, etikai és történeti hivatása, rendeltetése ismeretlen gondolat volt számukra. És mikor megszűnt a kenyéradó magyar államhatalom, magyar hivatalnok-osztályunk nem tudta elképzelni további jövőjét a változott életviszonyok között. A magyar államiság összeomlásában eltartójának megsemmisülését látta. A föld, és a hazai földön vele hasonló sorban sínylődő magyar párezrek nem jelentették néki a munkát és életcélt: riadt meneküléssel futott oda, ahol levegő, élet és kenyér kínálkozott. Menekült a szétdúlt és fenekestől felforgatott anyaország felé. Természetesen ugyanitt nem szabad megfeledkezni a kiutasítottak, kizaklatottak jelentős tömegeiről sem, akik hibájukon kívül lettek száműzöttjei a kisebbségi életnek. Figyelembe kell venni továbbá a forradalmi idők felforgatott, bizonytalan hangulatát is, bizonyos magyarországi körök lelkesedéstől hajszolt, megbocsáthatatlan rövidlátását, mely inkább ölelte keblére a hűségesküt, megtagadó és így kiutasított, vagy kenyerét vesztett közhivatalnokot, hogy sem észszerű magatartást diktált’ volsjn. Közhivatalnokaink nagyrésze így inkább kezébe vette a vándorbotot, minthogy „nemzetárulónak'' megbélyegezve szolgálja az idegen államhatalmat. A hivatalos adatok szrint 1918. és 1921. között 101,977 magyar hagyta el Szlovenszkó és Kárpátalja területét és ez a kivándorlási hullám tovább tartott még a következő évek alatt is. Társadalmi állásukra nézve főleg törvényhatósági tisztviselők, állami hivatalnokok, tanárok, ügyvédek, mérnökök, tanítók, állami- és szabadpályákon mozgó értelmiség. Természetesen e jelenséggel párhuzamosan kezdetét veszi az új „honfoglalás": az eddigi magyar hivatalnoki keretekbe most beszivárgó cseh-morva „honfoglalók" rendezkednek be.

Mint látható, épen az a réteg esett ki a kisebbségi élet körforgásából, melyre a magyarságnak elsősorban lett volna szüksége: a szellemi pályákon mozgó középrétegek. Az a magyar intelligens középosztály pedig, mely elszórtan, főleg a dél- és keletszlovenszkói magyar vidékeken megmaradt, melynek proletarizálódása mindinkább szembeszökő lett s mely épen emiatt nem egyszer választotta a megalkuvás politikáját: nem foghatta kezébe a kisebbségi élet irányításának gyeplőjét. Érdekes megfigyelni az ittmaradt, független élethivatásban dolgozó magyar orvosaink, ügyvédeink, mérnökeink, stb. fordulatutáni fejlődését. Azonnal konstatálható a már említett gazdasági nívósüllyedés, aminek következménye iá szellemi visszafejlődés. Számos megdöbbentő példái hozhatnánk fel arra nézve, hány kiváló szlovenszkói értelmiségi család gyermeke szóródik szét nyomtalanul a közbejövő gazdasági leromlás következtében és pusztul el véglegesen a kenyérharcra beállított kisebbségi élet harcterén. Másfelől szinte megdöbbentő a közöny, mely ittmaradt és gazdasági gondokkal küzdő középrétegeink körében alakul ki. A hivatástudatnak halvány nyomait is alig fedezhetjük fel e körökben s az álíalános szellemi elparlagiasodás nyomán jelentkező hihetetlen tájékozatlanságot és közönyt tapasztaljuk minden kisebbségi és magyar kérdéssel szemben. Volt szellemi középosztályupk a Iáható jelek szerint csak arra alkalmas, hogy felhasználható hinterlandja legyen az időnkén feltűnő homályoscélú politikai akcióknak, de azokat is nem annyira meggyőződésből, mint sokkal inkább változó konjunkturális reményekből kifolyólag szolgálja, önálló sze