Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Ölvedi János: A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza

-bo.u=íőtti magyar társadalom formáit, belső tartalmát, irányát, céljait, látnunk kell egyszóval a kisebbségi sorba került magyar társadalom lelki arcát.

A magyarországi kapitalisztiikus fejlődés — az újkori osztálytagozódás előidézője — csak a kiegyezést követő évtizedek során veszi kezdetét és a háborúelőtti esztendőkben már a végkifejlet előtt áll. Épen ezért az osztálytagozódás, melyet az elkésett, lázas tempóban törtető tőkés fejlődés megteremt: mesterkélt, torz és befejezetlen. Az új gazdasági erők szétrombolják az eddigi rendi társadalom kereteit, de az új társadalmi lagoeódáspak csak felületi formáit adják meg: szétbontják az eddigi társadalmi organizmust, de az új társadalmi osztályfejlődés befejezésére már nem jut idő. Az elsietett, túlméretezett gazdasági tempó következtében megszülető befejezetlen torz osztálytagozódás, gyökértelen, kapkodó, idegen hatások alatt álló társadalmi tudatot eredményez. Kialakult osztályöntudatról nem is beszélhetünk a háborúelőtti magyar társadalomban. Ezt lett volna hivatva pótolni a politikai liberálizmus önkényesen, szinte közigazgatási megrendelésre elkészített fikciója: a jogi államkeretek tartalmát, az állampolgárokat összetartó „nemzetipek" vélt öntudat.

A kiegyezés óta minden ízében átalakult, polgáriasodott, a nyugati gazdasági és társadalmi fejlődés formáit magára öltő nemzet évszázadok mulasztásait akarta egyik napról a másikra kikorrigálni. Politikai berendezkedésében szolgai utánzója lett a francia nemzet-állam gondolatnak, gazdasági átszerveződését, a nyugati kapitalisztikus formák merev betartásával óhajtotta elérni. Nem számolt a sajátosan hazai adottságokkal, a középeurópai és magyar táj egészen más politikai és gazdasági problémáival. E gazdasági és társadalmi fejlődés eredménye így csak torz és egészségtelen lehetett. A háborúelőtti magyar társadalomban a magyarság középeurópai helyzetéből következő reális felismerések és akarások, a tényleges élet gazdasági és társadalmi hiányosságainak, bűneinek és mulasztásainak felismerése helyett csak egyetlen tudattá izmosodó gondolat éli: törhetetlen bizalom a liberális magyar államrendszerben, feltétlen hit a magyarság megingathatatlan középeurópai pozíciójában és gyermeki naiv optimizmus, a szárnyait most bontogató nemzetinek vélt hazai szellem mindent okkupáló, hódító erjében. A nemzeti illúzióknak ez az elcsavart, voliakép nem újkeletű, csak ruházatában és frazeológiájában változott formája áttörhetetien dermedtséggel ülte meg a háborúelőtti magyar élet minden területét a közéletet épen úgy, mint a társadalmi, vagy kizárólag kultúrális fejlődés teljességét. A magyar szabadelvűség színes lehetőségeket ígérő szólamaitól mámorossá vált nemzet már nem fogékony a mindennapi életből felszínre dobodó reális kérdések iránt s azoknak megoldását vagy irányítását, szinte ellenállás nélkül engedi ki kezéből.

Az egyetlen problémakör, mely iránt háborúelőtti nemzedékeink időrőlidőre változó intenzitással, de nagyjában állapdó érdeklődést mutattak: a közjogi kérdés volt. De itt is sokkal inkább az éppen szőnyegen forgó pártpolitikai szempont, vagy a lobbanékony, kiegyensúlyozatlan tömegszenvedély érvényesült, mint a tudatos és megfontolt politikai célzatosság. Figyelemreméltó jelenség, hogy amikor a lajtántúli országokban, osztrák és szláv eredetű tudósok, politikusok és publicisták ravaszul kitervelt és tudományos érvekkel nem kevésbbé alátámogatott terveket szövegeztek a 67-es dualizmus romjain felépülő új összmonarchiáról: a magyarság az őt létében fenyegető akciónak úgyszólván alig tulajdonított jelentőséget. Amikor a bécsi keresztényszocia