Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Kritika - Marék Antal: Nagy Méda: Hét ősz egy tavasz
mályban látja számodra. Keserű íz gyűlik a szádba s Márai vezetése mellett egy kissé hitetlenné válsz. Mit írjon hát a kritikus, amikor egyegy ilyen apró írásban kész regény, elégia, vág/ hamisítatlan líra, másutt dráma bontakozik elé? Hol ragadja meg a kérdést, hogy egy ilyen ezerszínű kötetet közelhozza az olvasóhoz? Ezt a könyvet el kell mindenkinek olvasni. Erről beszélni nem lehet, mert minden szó szegény s amit elmondhatna az egyik írásról, azt már nem mondhatja a következőről s a ha:madikról, mert rmndegyik más. A Csillag elegikus, a Történet a jóságról drámai s hétköznapi, a Szaküizlet komor, az ép test, ép lélek vígjátékszerű s gúnyoros. A kígyók szatirikus, Két asszony útirajza és analízis, A tettes vázlat egy detektivegényhez, a Családi titok kés.z regénytéma stb., stb. Ennyit lehet elárulni a kötetről, csak ennyit. S a látható dolgokon túl van még valami, amit csak mélyen érző lélekkel lehet tulajdonképpen átérezni. Átérteni nem, csak átérezni, azzal a titokzatos hatodik érzékkel, amely csak sejttet, de semmi bizonyosat nem tud. Márai nem a hétköznapi ember írója. Új munkahelyén, a Pesti Hírlapnál új talajt kell a maga számára felszántani. Nem félünk, sikerülni fog. Az új környezetben talán Márai is inkább positivista lesz s alkotó. Ha a világ láza is leszállana s az érzékeny idegzetű írót nem remegtetné örökké az európai veszedelem, művészete még jobban feltisztulna s elérkezne a> hithez, ami ezt a nemes írásművészetet megfelelő hőfokra felmelegítené. MARÉK ANTAL. NAGY MÉDA: HÉT ŐSZ EGY TAVASZ. Élet kiadása. A tehetséges költő első regénye inkább csak vázlat, mint regény. Az események annyira zsúfolódnak benne, hogy rutinos író többkötetes munkát tudna írni belőle. A Szeghy házban hat nő él. A történet abban a korban veszi kezdetét, amikor az oszlopos családi házban kemény munkába gyűrkőzve vágyaikat elfojtva, az ómama katonás szigora miatt szenvedve élnek a leányok. A Szeghy ház történetével váltakozó jegyzetben halad Margó története, ami érdekes párhuzamossága mellett is érdektelen fészkelődés, a pubertásban levő leány naivsága. Végeredményben minden emóció nélkül egy rendes házasság. Ha mi mégis a hét őszhöz térünk vissza az egy tavasz helyett, annak okai az, hogy érdeklődésünket az író ebben az irányban tudta felkelteni. Bár tragédia ér itt bennünket, szenvedés feketíti el a sorokat, mégis az írónak mintha ez lenne az eleme, a szenvedés a megalázott asszonyok sorsának teljes átérzése. Ezt tudja százszázalékosan érzékeltetni s szinte élményszerűen elibénk tárni. Milyen becsületesek, háziasak s milyen szerencsétlenek ezek a nők Nagy Méda ábrázolásában. S a férfiak, akik meghurcolják a Szeghy leányok sorsát, milyen becstelenek! Nem is nyernek éles kontúrokat a férfiak, mintha érdemtelenek volnának rá. Ómama remekbeszedett alakjai emelkedik ki a regényből toronymagasan. Botja ott koppan a gang köveken, mint a szív dobbanása. Egy tűnő század utolsó mohikánja, aki egyetlen porszemet nem tűr a lakásban s ezért embertelen haj szában tudja tartani a ház minden népét. Nem szentimentális, még ebben ia késői öregkorban sem, amikor a rossz lábakat bot támogatja már s öregedő szemeivel is kel! látnia azt a csendes lázadást, ami a család nőtagjait ellene feszíti. A puszta, ahová Margó élete kapcsolódik, nyitott könyv Nagy Média előtt. Egyik helyen ezeket mondatja Margóval: Nekem idegen az itteni élet, ez az örökös munkahajsza, ezek a pihenéstelen nappalok és kábult éjszakák. Én szeretem az estéket, akkor kendek el élni a könyvekben, gondolatokban, mélyen járó beszélgetésekben. Hirtelen bukik le a nap, mint a trópusokon ... Látom, a korai vacsoránál alig bírják fegyelmezni magukat, hogy ásítás nélkül végigüljék a vacsorát. Kivétel persze ai mulatás: akkor a bor az, ami megélénkíti magukat. Nagyon erősen testi élet ez az itteni, nem nekem való. Kicsit önvallomás ez, amit az író a fenti sorokban elmond. Kicsit Prog ramm. Befelé fordulás s menekülés mindentől, ami hétköznapi. Az író még nem jutott el oda, hogy kívülről személytelenül szemlélje a dolgokat. Az író együtt él alakjaival, velük lelkendez s velük sír, ott bukdácsol közöttük s gyorsíramú stílusa itt ott megbotlik a rohanásban. Valamivel messzibb távlat kellene, hogy az író tisztán és érdektelenül lásson s ez ahogyan az író
