Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Kossányi József: Kék színű multam siratlak

Karjával átnyúlt az asszony vállán, öt ujja kevés ikieresgeléssel találta megi az utat és váratlanul, hirtelenül markolta meg az útjába tévedt kicsi mellet. Az asszony megreszketett, de nem szólt, csak Bogár szólt jó idő múltán.

— Azt se tudom még, hogy magácskát hogy hívják.

— Katica.

— Katica ... szép neve van.

— Oh i gen ...

A negyven órára gondolt, a hatvanra és —óh Istenem—ki tudja, tán még nyolcvan óra is lehet egy héten. Nem ibaj, telik a férfi erejéből nyolcvan óra éppen úgy, mint negyven, csak a pallér úr akarja ... És ha már így van, hogy itt ülnek együtt a sötétben és a pallér úr már úgyis játszadozik az ő fiatal testével, akkor már azt is megkérdi tőle, hogy mikor lesz vége az esti munkának.

Bokor öt ujja felvidult a kérdésre és hangjából a célbafutott férfi hetykesége szólt.

— Hehe... éjfélkor... de meg itt lakok a közeibe, a Mikes-utcában... tíz lépés az egész.

A fényjáték hamar lepergett nekik.

KOSSÁNYI JÓZSEF:

KÉK SZÍNŰ múltam siratlak

Bánatos szláv nótát dúdolt a nagyanyám, halódó őszökön hallgatta szomorún szép, székely nagyapám, ha az esti borún halálos hold előtt átcsillogó árnnyal székely darvak szálltak bús estéli szárnnyal ...

Alii az ámbituson tornyosodó teste, ezüstből palástot hullat rá az este, szép fekete aircán elborong a bánat; így látom még most is szálfa nagyapámat: csillagos palásttal, mint egy régi táltos s lelke Erdélyország nagy hegyein szálldos ... Homályos konyhában öreg mesék búgtak; künn iái püspökkertben fázós fenyők zúgtak; tollfosztó asszonyok kereszteket hánytak s megülték a lelkem boszorkányos tájak... Krkan anyó lelkét éjféltájra vártuk s a pántos vén ajtót kétszer is bezártuk...

Radosnya! Radosnya! Régi regék rétje, kékszínű szép múltam karcsú minarétje szökken fel az álmok sűrű erdejéből; ígyen éldegélek ó-mesék tejéből...