Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Tamás Mihály: Negyven óra
TAMÁS MIHÁLY: NEGYVEN ÓRA Az építési irodának deszkáiból volt a fala, de .a deszkák hézagait vékony lécek zárták és belül is papirossal volt beragasztgatva, hogy a szél biztosan kívül maradjon. így október-tájban már egyre fújt, de a pallér nem sokat gondolt rá, mert ő lég többnyi re bent ült az irodában és hia ki is nézett a munkára, mindig csak rövid időre tette. Utána topogva állt meg a dobkályha mellett, elébb kikergette a hideget a ruhája szövetéből és csak azután ült neki a munkának. A bérjegyzék nagy dolog, fontos dolog, az óráknak mindig rendben kell lenniök, meg a betegsegélyző bejelentőknek, kijelentőknek is, hogy a jóisten elméje elborulásával verte volna azt, aki kitalálta. De még idejében, amikor még, nem találta ki. Nagyon nem szerette Bogár ezeket a fehér meg: piros lapokat, mindig megzavarodott velük. Most is kiállt az iroda ajtajába, kint az uccatestet vastag betonnal vonták be az emberei, a keverőgép motorja sima kattogással verte az ütemet. Elébb egy darabig elnézte a munkát, kutya dolog ez a keverő is evvel a motorral, a motor kattog; mint egy rosszféle zongora, vagy mint a szerecsen-népek dobja, az a lokalJ, aimiit a moziban látott nemrégen is. A hangja egyforma ismétlődése megbolonditja az embereket és azok szegények nyakba jl ás ig dobálják belé a kavicsot, cementet és nincs megállásuk, fülük dobhártyáját veri ez az örökös tatata. Bogár hangja túlzengte a motort, ahogy odákiáltott. — Hajdú! Egy lapát megállt, közelebb jött az ember. — Tetszik valami, pallér úr? Bogár már megfordult, be az irodába és úgy szólt vissza. — Jöjjön be... tegye le azt a lapátot. Hajdúnak szép írása volt, iskolákat végzett és csak az idő hozta, hogy a lapáthoz került, nem pedig a saját mulasztása. Nem kell ma már vétkezni, az idő vétkezik mindnyájunk helyett, az embernek nem marad más, mint vezekelni az idő vétkeit. — Nézze csak, csinálja meg ezeket a bejelentőket... Hajdú már ült is az asztalnál, tudta, miről van szó, csinálta már hetek óta. Almikor felgyűlt a munka, olyankor Bogár kikiáltott érte, letétette vele a lapátot és kezébe adta a tollat. — Haszontalan dologi ez, pallér úr... Bogiár szeme akkor már másfelé járt, a másik asztalnál nézegette a bérjegyzéket. Széles válla kifolyt a szék támláján és két roppant keze szélesre terült a fehér papíroson. — Nekem mondja? — Mert tetszik tudni, ha az ember számolni kezd, rájön arra, hogy ami pénzt ide befizetünk, azért akár külön orvosunk lehetne, aki reggeliül estig velünk lenne, meg külön patikánk, ahol folyvást nekünk
