Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Szalatnai Rezső: A százesztendős Puskin

Tatjána anyjával a városba költözik s nemsokára, mint nagyvilági hölgy, feleségül megy egy herceghez. Anyegin találkozik vele s most már ő gyullad szerelemre a nő iránt. De a levélben vallott szerelemre Tatjána szóban, Anyéginmód felei, visszautasítja.

Ez a nevezetes költemény egész története, de e költemény az orosz lélek végletességének, lelkesedésének, indulatainak csodálatos megnyilatkozása. A vidéki élet páratlanul megkapó leírása, a finom csipkedő gúny, amellyel Puskin örök utitársainkká teszi figuráit, ez a nagyszerű benne. Nem byronizmus, hisz nem a férfi, hanem a nő, a különös, megfogó Tatjána, e költemény, e regényes mű igazi hőse. Tatjána erkölcsi hős a pipogya Anyégin mellett, az asszony fenséges leikében van az orosz lélek bátorsága, felelőssége. „Nem úgy akarok boldog! lenni, mondja Tatjána, hogy egy másikat tönkretegyek!" Anyégin későn jött, tehát elutasítja ostromait. Az irodalomtörténet számbaveszi, hogy Puskinra hatott Goethe Wertherje, hatott a nagy angol romantikus költő is, mint említettük, Byron, de az Anyégin nem kópiája ezeknek. Puskin magábaolvasztotta mintáit s amit alkotott: hamisítatlanul eredeti, új és örök alkotás. Mint Dosztojevszkij mondja gyönyörű Puskin-esszéjében. „Puskin az orosz szellem egyetemességre törekvését szólaltatta meg művészetében. Ha az orosz gondolat csak képzelgés, ez a képzelgés legalább Puskinra támaszkodhatik". Nincs költő, aki lényegesebbet adhatna nemzetének! Mi, európai igazságok és életrevaló szépségek hívei, megéltük a világháború után az irodalom szörnyű elértéktelenedésének hét szűk esztendejét. Mi történt néhány évvel ezelőtt a szellemi életben? Gondoljunk csak vissza arra a rémes zűrzavarra, melyben a tehetségtelenség, a rombolás büszke kéjében kivirágzó nyegle dilettantizmus kiadta a jelszót, hogy nincs irodalom, hogy a literatúra elesett a lövészárkokban, hogy élni kell duhajmódra s a gúny pellengérére minden kényeskedő esztétikával és művészi hitelességet firtató törvénnyel. Mi tudjuk ezt a legjobban, akik még irodalmon nevelődtünk, mint a legfőbb szellemformáló, sőt emberalakító erőn s akik most sokszor borzadva látjuk, hogy a mögöttünk tóduló fiatalok, mint egy kegyetlen amnézis áldozatai, mint ténferegnek itt szurony és futbal, vizenyős színházi lapok és sportrekordok mély tisztelete között. Milyen erkölcsi színvonalú Európát fognak ők szíveikben hordani majd egyszer felelős szerepük óráiban, ha ma, a megismerés óráiban kitérnek az igazi hagyományok hatása elől? Hisz az egész európai koncepció mind, mind irodalomból, muzsikából és képzőművészetből van ös'szetéve. Mi lesz, ha e százados összetétel titka elvész? Hisz az egész középeurópai gondolat, melyet mi is szeretettel dajkálunk itt a kisebbségi sorsban, tipikusan irodalmi gondolat, mely azzal, hogy számontartja a román népbal Hadát, a szlovák népdalt, a tájalakító magyar verset, a rokonvonású lengyel és német lírai gyakorlatot, közös sorsunkról s közös szellemi hazánkról mond igazat.

Úgy érzem, hogy Puskin száz éve egészen idáig vezet, s hogy az ő egyéni rehabilitációja Oroszországban tulajdonképen a költészet egykori érvényességének újfent elismerése lesz egész Európában. Mindnyájan érezzük, Európa kultúrtörténetének egy fejezete közeledik a befejezés felé. A háborús nemzedék, mely minden formát és minden törvényt felborított, immár leszerepelt. Jönnek az új építők! Most me