Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Szombathy Viktor: Végtelen tenger, végtelen idő
hajón egyedül maradtunk szomorúságunkkal. Anyám, mennyi mindent akartam én még mesélni néked s úgy szeretném most megfogni a kezed, hogy bocsáss meg nékem mindent, mindent, 'kedves, mosolygós édesanyám ... Szörnyű ez az út. Néha kikötőhöz ütödünk, barnára sült lányok és cigányképü férfiak integetnék nevetve, ismerősök üdvözlik egymást és egy paradicsomos láda felborult... Néha, már nem bírom, elfordulok a gépház felé s ott zokogok föl 'kínlódva. Spalato, induló gyorsvonat. A fülkében elégedett társaság, hallatlanul jól nyaraltak, — Önök is uram? — Sajnos, nekünk meg kellett szakítanunk... Csak nem elárulni senkinek, nem tartozik az utasokra, nem tartozik a vonatra, nem tartozik kék Dalmáciára, szomorú magánügyben utazunk s a vonat befurja magát az éjjeli sötétségbe. Tíz napja, hogy erre jártunk. Lihegi, dohog a mozdony, Karszt és Lika-Krbava. Valaki éjjel kinéz az ablakon s azt mondja: plitvicai tavak állomása ... Zakatol a gép s a fülke horkol. Csak mi meredünk egymásra, kettőn, álmosan s kimerültén: aludj, kedves, biztatjuk egymást, aztán abbahagyjuk. Nincsen édesanyám s most itt rázódunk tehetetlenül egy füstös fülkében, szalámi szagu idegenek között. Zágráb: hajnali öt óra. A vonat délben megy tovább. A várost most söpriik és öntözik, senki nincs még az uccán, lassan ébred Zágráb s mi felmegyünk a székesegyházba. Oly lassan múlnak az órák, fekete karszalagot veszünk s nem akarom még feltenni... Hátha Tibi csak tréfált, hátha rászedtek csak, hátha elémifut az édes és megölel, azt mondja: csak látni akartalak, fiam. ..Nem, nem teszem fel a fekete nyakkendőt s hagyjuk még ezt a gyászt, én azt hiszem, nem halt meg, valaki rossz tréfát csinált, meglátod: élni fog, élnie kell, hisz nem búcsúztunk el tőle ... A vonat fülkéjében mosolygós amerikai nő. Idősebb hölgy, magának utazik. Kérdez és felel, tele kosarakkal s útitervvel, minden városban vesz egy új kosarat s útlevelét az egyik kosá r tetején hordja. Most Pestre megy, három napra, Kaliforniából jött át a tengeren, néhány évvel ezelőtt mégi Pekingiben kereskedett porcé liánnal. Ó, köszönöm neked, amerikai nő, hogy néhány pillanatra veled kellett foglalkoznunk, szeszélyeiddel, örömöddel s naiv csodálkozásaiddal! Már második napja utazunk s még egy napot kell... Talán éppen ebben a percben temetik. Milyen lassú most ez a gyorsvonat! Még egy este távol az otthontól. S még egy reggel, még egy nap. Mennyi fekete ember az udvarunkon, mennyi fekete asszony s egy ezüstős fekete kocsi', ismerem ... Hát mégis ..! Mégis itthagytál anyám ... Mennyi jó ember s mennyi gyászoló. Nem, ne lássátok fájdalmamat, ne lássátok a férfiember könnyét, ne halljatok zokogást. Három napja egy idegen ember él bennem, cselekszik, helyettem gondolkozik, járkel, beszél. Aki pedig én voltam: az csak a szomorúság. Három napja róhanók a kék tengertől, rohanok pihenés nélkül, futván-futva, rohanok egy kedves élettárssal, a forró Adriától a hűvös
