Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Szombathy Viktor: Végtelen tenger, végtelen idő

ságteljesen pöfékel", — olvasón az útikalauzban, s ilyen előkelőén mondunk búcsút a spalatói világítótoronynak. Fenn, védett helyen, magunk alá húzzuk a heverőszéket s e pillanatban azt hisszük: miénk az élet, miénk minden öröm, miénk a tenger s miénk ez az egész hajó.

Az előbbi fiatalember most tűnik föl a lépcsőnél. Rövidlátó szemeivel kutatva néz körül s mellénk telepedik. Nyolcszögletű pápa-szeme messziről hirdeti, hogy amerikai. Szürke vászonruha van rajta-, a szokásos amerikai pántokkal. A hölgy, aki mellételepedik, idős, fehérhajú hölgy, első pillantásra rokonszenves.

A meg ismerkedést is a fiatalember kezdeményezi: minden bevezetés nélkül hozzámhajol s egy régi illír dukátot mutat:

— Tetszik? — kérdi, németül.

— Tetszik, — bólintok és szemüg-yre veszem a dukáto-t.

— Reggel vettem Spalatoban, — mondja, — félny-olckor, több hasonlóval együtt. Szabad óráimban nuimizmatikus is vagyok.

— Spalatoban volt?

— iHéttől-nyolcig. Tudniillik hétkor érkeztem -meg1 a hajóval. Éppen egy órai időm volt s azt hiszem, ez pontosam -elég ahhoz, hogy az -ember megitekintsen egy várost.

— Ezt hogy csinálta? Mert nekem a legjobb akarat mellett is legalább huszonnégy óra (kell ehhez.

— Yes, magamra dobtam a fürdőruhát s végigrohantam a várost, futólépésben. Láttam a Diokietiannpalotät,

a

templomokat, a sikátorokat, a piacot, a pálmasort, Mestr-ovics két szobrát, mondom, mindent láttam s még arra is volt időm, hogy megifürödjem a tengerben. A nénim, — mert ez itt a nénim, de ő nem tud németül, — a nénim kissé lassabban jött s így nem is látott mindent.

A néni megnyerőén mosolygott.

— S ez önnek elég?

— Tökéletesen. Nekem már erre tehnikám van. Tegnap Ar'beban voltam, tegnapelőtt Zágrábban, azelőtt Pesten. Öt -napja indultam el Berlinből, ahonnan a családom Amerikába szakadt. Este megnézem Ragiuzát s holnap Serajevoba repülők. Onnan Szófia, -Konstanza,

Ko

lozsvár, Hortobágy, — ha jól megy, egy hét múlva a Tátrában vagyok. A nénim tudniillik zenetanár-nő Milwaukee-ben s nagyon szerette -volna már látni a Balkánt.

— Nos, hogy tetszik a Balkán?

— Well.

Felülről

nagyon érdekes.

Ha az ember itt abbahagyná -a beszélgetést, valószínűleg azzal búcsúzna az amerikaitól, hogy felületes, gondatlan, hebehurgya ember: volt néhány száz dollárja s most Balkánt néz vele, repülőgépről, — ez az összes, amit látni akar Európából -s majd, ha utiemlékeit -kicsomagolja otthon, Milwaukee-ben, thoss-szasan és áradozva beszél az öreg s kuiturálatlan Európáról... A fiatalember azonban közlékeny s tovább beszél, már -az európai problémát boncolgatja, aztán áittér Hitlerre és Sztálinra, majd egyre közelebb jön, Dunavölgyéről -értekezik öt percig, aztán azt mondja: „a Vágvölgy félig iparosított vidék, félig mezőgazdasági terület", majd hivatkozik Kassára s egy könyvtári rendeletre, amelyet a kisebbségek számára adtak -ki 1924-ben, „Jugoszláviában félmillió magyar lakik", — folytatja s kijelenti, hogy érdekes