Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-10-01 / 8. szám - Féja Géza irodalmi szemléje

Báthory és Bethlen egyúttal az ó-magyar sors két jellegzetes arca. Életük: egy kor tökre, de egyúttal 'időtlen történelmi valóság is. Kodolányi azonban kifejezetten egy korszakba merült, a tatárjárás idejébe. Bámulatos kifejező készséggel teremtette vissza az elmúlt életképeket. S eredeti íze, hogy a korszakot alulról nézi, a tömegek szemével. Nincs 'is baj, miikor a régi baranyai falu, a halásztanya, a nemesi udvarház, a kun sátor, vagy a tatár tábor életét írja le. Mikor a paraszti dajka mesét mond a beteg királyleánynak, a barát a félpogáinyoknak prédikál. Az életképszerű részeket s novellabetéteket tekintve: a regény mesteri munka. De Kodolányi emellett félig költői, félig filológiai bravúrokat is bemutat, kún nyelvet alapít s egyáltalában a nyelvészeti1 különlegességeknek túlságos nagy teret enged. Igaz, a bravúr nem nyomja él a teremtőt, de melléje női s túlságosan merész szerepet kap mellette. Magáról a korról pedig, mint történelmi jelentőségű mozzanatról alig mond mást, mint az újabb magyar történetírás. Mihelyt letér a novellista útjáról, rögtön közhelyszerűségek felé téved.

Még sohasem szólott olyan dúsan Kodolányi, a költő, mint ebben a regényében. Éles, maró látása és beszéde megenyhült. Eddig elszigetelt lírája feloldódott s alkotó rokonszenvét, humánus és kozmikus együttérzését virágoztatta ki. Az epikus egészen megérett s nincs oka arra, hogy a jövőben is meneküljön. Azt szeretném hinni, hogy ez a menekülés is csak erőpróba volt, az érett erő próbája. Történelmi völgy s Kodolányi bizonyára elérkezik a történelmi térre is. A völgy zárt körvonalai jó otthont nyújtottak a most kibontakozott epikai erőnek. De bizonyára nem zárják határaik közé Kodolányi epikai géniuszát...