Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-10-01 / 8. szám - Féja Géza irodalmi szemléje

lata számára: nyugtalan, lobogó, tagadva-teremtő, időszerűtlenségéiben éppen végtelenül időszerű, állásfoglalásokat végző és állásfoglalás okait követelő, tehát éppen az ellentéte annak az olcsó, gyáva és sunyi elefántcsont'torony-elméletnek, melyet a/z Ady-nemzedék másod- és harmadrangú lírikusai hirdettek. Az utóbbiak legbensőbb célja: ügyes alku volt az idővel ...

„Vannak, kiket megszállva tart a Végzet — Eldobott kő sorsaként a világon Hatalmas karokkal futtat egy álom: Egy álom, mely nekik több, mint az élet! És úgy mennek előre könnyű szárnyon, Nem kérdezőn m eddigiét és miértet, Ködös szemekkel arra, ami éltet Mást, átnézve földön és halálon. —

És:

„Öih néipem, furcsa nép, hol csak űzötten Élhetett az igaz és költőid csak Gúnyt nyertek: vak közöny-teledbe hervadt, Szegény dalunk tart csak fenn az időben! Kik, míg éltünk elnyomva, ködben, Amíg köröttünk nagy-vígan lakoztak Ál-papjaid, s kik rossz hajlaimidnak Hízelegtek itt, aranyodtól1 tömötten."

Azt mondhatnám, hogy a „virtuális Magyarország" költője, ha e szót apró hangicsálók nem kopogtatták volna el s részben nem kompromittálták volna. Néhányam már első betűinkkel is visszatértünk az egyetlen örökséghez is az örök történelmi ingerhez: a művekben, a szellemben lakozó, a soha meg nem valósult országhoz, a hívő magyarokhoz. Az etikai magatartás költője sem juthatott más stációhoz.