Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében
nak, aki sétálni hívja a gavallért, jóízű, hancurozó beszélgetésbe vonja, odahaza gondbasüppedt nagylánynak, aki mindenért felelős, éhségért, házbérért, meg-megujuló veszekedésért, azért, hogy Babó Mátyás városi végrehajtót hirtelen nyugdíjazták, s most nem kapják a nyugdíjat, mert az állampolgárságuk nincs rendben, azért, hogy apa nem is jár utána, mert úgyis „megette a fene az egészet". Még csak egy kis erőfeszítés és sikerül, bíztatta magát és mosolygott, mosolygott, olyan mély mosolylyal, hogy attól félt, sohasem tudja már abbahagyni, idepréselődik az arcára, ránc lesz belőle... Talán nagyon tudta volna szeretni Jankót, ha nincs ennyire szüksége rá, ha mint fiu-lány találkoznak, nem így... Persze, a megváltóba bele kell csimpaszkodni, hozzáragadni, mint a bojtorján, de az érzéseknek kúsza össze-visszaságában jut-e még hely annak a szűzi örömnek, rátalálásnak, hogy nekem csak ő kell, senki más?! Oh nem ... akárki jött volna Jankó helyett, épp ilyen görcsösen kapaszkodott volna belé. Lélegzetelállító fájdalommal érezte, milyen érdemtől, akarattól nem függő vak véletlen a sorsa, az, hogy ki mellett áll egy életen keresztül, kihez tartozik, kitől fogan gyereke? S mikor Jankó végre eldadogta, hogy elvenné őt feleségül — még egy napot nem bírt volna ki, a mosolya egyre keményebb lett, s a szavak is oly csikorgó vidámsággal ültek a száján! Egyszerre olyan fáradtság lepte el, mintha valaki halálosan meghajszolta volna ... Most aztán valóban mosolyogni kéne, beteljesedett, friss mosollyal, de mintha minden elhasználódott volna egy hamis és becstelen tékozlásban, remegés futott végig a testén és fanyar ízek nyomták a torkát... Pedig az igazi haddelhadd csak azután kezdődött. Smutnyné méltatlankodva csapta össze a kezét: na még, hogy azt a kis békát vidd igazgatónénak, hisz egy póhártörlője sincs! S haragos suttogással: mit
